Együtt a nagy csapat

Sziasztok!

Köszönöm az előző rész alá érkező néhány kommentet. Jól estek nagyon, bár örülnék, ha egy kicsit többen fejtenétek ki a véleményeteket. Azonnal válaszolok is rájuk, csak előbb szerettem volna megosztani veletek a részt, hiszen korábban elkészültem vele.

A csoportba nem sokára felteszek képeket pár szereplőről :)

xxx Larissa

**************************************

Chapter 27

- Kosarazni megyünk – mondta Alex, amikor felhívtam, hogy mit csinálnak ma.

- Csak azért kérdezem, mert itthon vagyok, és találkozhatnánk – jelentettem be neki ily módon a hírt.

- Josh! Bessie itthon van, kosár helyett nem megyünk át hozzá? – kiabált testvérének.

- Hát mit csinál ő itthon? – hallottam másik haverom hangját is.

- Ki vagy hangosítva – közölte velem Alex.

- Kosarazni akarok, tök rég voltunk. Nem jössz velünk? – ragaszkodott programjukhoz az újonnan megjelent.

- Végül is mehetek – egyeztem bele.

- Beugrunk érted – ajánlották fel, én pedig el is fogadtam, úgyhogy nemsokára már a közeli sportpálya szélén ültem, és a fiúkat néztem, ahogy egy az egy ellen játszanak fél pályán.

- Jó, most már meséljetek ti is – kértem őket, amikor minden szempontból kielemeztük az én helyzetemet.

- Nekem semmi extra. Melózok, és lustulok – rántotta meg a vállát Josh, aztán egy laza mozdulattal elvette tesójától a labdát.

- Meg Rose-zal enyeleg – fintorgott Alex, amiért cserébe Josh hozzá vágta a labdát. Kezeivel épp csak sikerült elkapnia, mielőtt az arcában landolt volna.

- Te is mesélhetnél, ami a csajokat illeti – köpte el sértődötten, ami után kíváncsian vártam Alex bő beszámolóját.

- Aj, mondtam már, hogy semmi komoly – forgatta meg a szemét.

- Már háromszor aludt nála a csaj – folytatta a pletykálkodást Josh.

- És akkor máris házasodok?

- Nem, de kedveled – jelentette ki egyszerűen.

- Még jó! Láttad te azokat a lábakat? Csak szexelünk, oké? – bizonygatta az ellenkezőjét.

- Bessie, hányszor vett Alex virágot? Anyu nem számít – fordult hozzám Josh.

- Nem emlékszem ilyenre – néztem Alexre egy kicsit bűnbánóan. Nem akartam, hogy úgy érezze, én is szívatom.

- Na, ugye. És ennek a csajnak már kétszer is vett! – árulta el hitetlenkedő hangon.

- Hogy hívják? – kérdeztem szegény célpontunktól.

- Skyler – forgatta meg a szemét. – Nem lapoznánk? Chloeval beszéltél? – hozott fel egy új témát, én pedig úgy döntöttem, nem szekálom tovább. Majd idővel úgyis kiderül, ha lesz valami komolyabb.

- Igen, hívtam, azt mondta este átugrik, ha végzett a munkájával – mondtam izgatottan. Alig vártam, hogy vele is találkozzak.

- Ne éld bele nagyon magad. Mostanában velünk se nagyon találkozik, sok munkára hivatkozva – húzta el a száját Josh.

- Ó, istenem. Ez a lány – forgattam meg a szemeimet.

- Ugye? – értettek egyet. – Gyere, tüskézzünk – húzott fel a földről Josh.

- Mi van, nem akarsz utolsó lenni? – verte vállon Alex.

- Te leszel az utolsó Alexander, ma én nyerek – poroltam le a gatyámat elszántan, bár legszívesebben jómagam is felnevettem volna.

Alacsonyként a kosár nem az én sportom volt, de néha napján nagy szerencsével sikerült egész jókat is dobnom. Felvettem a betonról a labdát, és a büntető vonalra álltam. 0 fokról dobtam az elsőt, majd miután betaláltam, 45 fokhoz léptem, és megismételtem a mozdulatsort. Az első három, akárcsak mindig, most is sikerült, a büntetőt viszont elrontottam, így Alex máris megelőzött, ugyanis ő a 3 pontos helyig jutott első nekifutásra.

Végül én még a három pontost próbáltam bedobni, amikor Josh elsőként ért végig, majd nem sokkal utána testvére is végzett, én pedig feladtam még a próbálkozást is, és indítványoztam, hogy menjünk haza.

- Sok sikert Chloéhoz – ölelt át Alex, aki a veresége miatt nem vezethetett, így vele ültem hátul. Előre hajoltam, hogy adjak egy puszit Joshnak, majd kiszálltam, és mosolyogva intettem nekik egyet.

Amikor elhajtottak, bementem a lakásba, ahol apu fogadott. Egyedül volt otthon, egy rejtvényújságot tartott a kezében, és tévénézés közben fejtegette. Gondoltam, nem tűnök el a szobámban, hanem nyújtok neki egy kis társaságot, így melléültem, és olvasgatni kezdtem azokat a rubrikákat, amiket még nem sikerült kitöltenie.

- Kérem, uram, ez csak egy színdarab – olvastam végig a megfejtés mezőket, még mielőtt meg lett volna az összes betűje.

- Köszönöm – írta be őket apu, aztán a rozoga, faasztalra tette a tollal együtt, és afelől érdeklődött, milyen napom volt.

Éppen válaszolni akartam, amikor csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőre pillantottam, és széles mosollyal vettem tudomásul, hogy Liam keres.

- Öö, jó napom volt. Az ikrekkel voltam kosa… - próbáltam gyorsan elmondani, és mihamarabb válaszolni a hívásra.

- Vedd fel nyugodtan, majd utána beszélünk – szakított félbe, és a telefonomra bökött.

Nem akartam, hogy úgy érezzék, Liamért mindent eldobok, és semmivel sem foglalkozva rohanok, ha róla van szó. Még akkor se, ha ez igaz volt, és jelenleg úgy éreztem, hogy ő jelent nekem a legtöbbet. Szerettem volna, ha tudja, attól még ugyanúgy fontosnak tartom a többi embert is az életemben. Ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy ne a legizgatottabb hangon szóljak bele a telefonba, és mivel még nem értem be a szobámba, minden bizonnyal apukám is észrevette.

- Ah, istenem, de jó hallani a hangod – sóhajtott bele a telefonba.

- Miért vagy ilyen jó ebben? – horkantottam fel.

- Miben, drága? – kérdezett vissza.

- Olyan könnyen fejezed ki, hogy érzel, és közben nem úgy hangzik, mint egy nyálas romantikus film, hanem tiszta cuki – fejtettem ki neki.

- Te teszed könnyűvé, amúgy nem is vagyok ilyen – nevetett a fülembe, amitől nekem is automatikusan jelent meg a mosoly az arcomon. – Kapcsold be a kamerád! – kért, és amíg én a kis ikont kerestem, őt már láttam is. – Uh, direkt csinálod ezt velem? – hasaltam el az ágyamon, és igyekeztem úgy tartani a telefont, hogy benne legyek a képben.

- Vegyek fel pólót? – nevetett ki.

- Nee! – kiabáltam rá röhögve.

- Oké-oké – dőlt vissza az ágy háttámlájának.

- Mennyi az idő ott? – kérdeztem a feloltott villany miatt.

- Este 11. Koncertről most értünk vissza a hotelbe.

- Milyen volt? – érdeklődtem, miközben próbáltam betelni a látványával.

- Egyszer elfelejtettem a szöveget, tök béna vagyok, és Louis megint szarrá áztatott.

- Azért meg ne fázz – figyelmeztettem. Hosszútávon azért nem kéne minden este vizes cuccokban flangálnia.

- Louis-nak mondd. Mit csináltál ma? – tette fel ugyanazt a kérdést, amit nem sokkal korábban apu is.

- Az ikrekkel voltam kosarazni, most értem haza nemrég, este meg átjön Chloe. Mi az? – kérdeztem, amikor elhúzta a száját.

- Semmi, csak nem a kedvencem, tudod.

- Ő a legjobb barátnőm, Liam – mondtam neki jelentőségteljes hangleejtéssel. Nem örültem, hogy utálják egymást, és reméltem, hogy idővel majd megbékélnek.

- Bocs, tudom – válaszolta, bár nem úgy nézett ki, mint aki annyira sajnálja. – Mérges vagy? – kérdezte, amikor nem mondtam semmit, így beállt közöttünk a csend.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- De, az vagy.

- Nem vagyok mérges. Szomorú vagyok, mert ez tök rossz. Nekem mindketten fontosak vagytok, és nem említhetem meg nektek a másikat, mert csak grimaszoltok – mondtam meg neki, hogy mi a bajom.

- Egyébként Harryvel összevesztem ma. Már tőle is bocsánatot kértem azért, ahogy korábban viselkedtem, de ő az egyetlen, aki képtelen ezen továbblépni. Tudtam, hogy vele nehezebb lesz, mert amúgy is sok idő kell, hogy elnyerd a bizalmát, és ha egyszer elszúrod, akkor azt egy életre megjegyzi. De most ő kötekedik velem állandóan, mindenhez van valami megjegyzése. Annyira felidegesít – váltott témát, kikerülve, hogy reagálnia kelljen szavaimra.

- Idővel biztos megbocsát majd – válaszoltam kicsit közömbösen. Zavart, hogy így kitért a Chloes téma alól.

- Jó, haragudjon, de ne rajtam töltse ki, ha a szerelmi életében valami nem úgy megy, ahogy ő akarja – duzzogott tovább.

- Ő is ezt kérte tőled majd fél évig, nem?

- Na, jó! Ha megbántottalak a Chloes dologgal, akkor sajnálom, hülyeség volt úgy reagálni, de ne támadj ezzel – csattant fel.

- Nem támadtalak, csak tényeket közöltem. Most feszültebb, majd lenyugszik, és rád se lesz mérges – válaszoltam sértetten. Tényleg nem azért mondtam, hogy bántsam vele, nem tudom, miért hitte azt.

- Mindegy – nézett oldalra. – Fáradt vagyok, megyek aludni.

- Jó éjszakát – köszöntem el tőle.

Mérgesen bámultam magam elé, komolyan nem hittem el, hogy eddig bírtuk ki összezördülés nélkül. Nem aggódtam, hogy soha többé nem áll szóba velem, vagy ilyesmi, mert tudtam, hogy csak fáradt és ideges, legalábbis bíztam benne, de zavart, hogy nem jó kedvűen váltunk el.

„Elhúzódott a meló, nem lesz jó ma este. Bocsi x” – írta Chloe.

Megforgattam a szemem, és összepakoltam néhány cuccot, mint például pizsama, fogkefe, azzal a céllal, hogy átmegyek hozzá, és elrugdosom a gépe elől. Tök rég találkoztunk, nem fogom hagyni, hogy tologassa a találkozóinkat. Szóltam róla apunak, hogy tudja, merre leszek, aztán el is indultam. A telefonom már az első sarkon pityegett, elővettem, és elolvastam a Liamtől érkezett üzenetet.

„Ne haragudj, fáradt vagyok, nyűgös és nagyon hiányzol.”

Mosolyogva nyugtáztam, hogy eltaláltam, mi volt a baja, viszont nem válaszoltam neki. Had főjön egy kicsit a levében, legalább megtanulja, hogy nem szeretem, ha valaki rám förmed a semmiért.

Amikor elértem célpontomat, Drew, Chloe bátyja nyitott ajtót. Szélesen mosolygott, mint aki már most tudja, hogy miért vagyok itt, és különösen nagy jókedvvel kiabált be húgának, hogy vendége van.

- Bessie, szia! – ölelt meg meglepetten, de valamiért úgy éreztem, nem igazán örül, hogy ott vagyok.

- Jöttem nézni, ahogy dolgozol. Közben beszélgethetünk – mondtam neki, és el is indultam a szobája felé. Azt hittem majd azon kapom, hogy sorozatot néz, vagy csak úgy lustálkodik, de valóban nyitva volt a laptopja, és a képernyőn a munkájával kapcsolatos dokumentumok voltak megnyitva.

- Rengeteg melóm van, nem fogok vele egyhamar végezni – ült le a székébe, de a képernyő helyett felém fordult.

- Igen, hallottam a fiúktól, hogy hirtelen megnövekedett a munkával töltött időt. Los Angeles óta – fűztem hozzá óvatosan.

- Pff – forgatta meg a szemét, és most már kattintgatni kezdett a képernyőn. – Jobban megy a cég, a főnök több melót ad. Ez aztán igazán meglepő. – Gesztusaiból és hangvételéből is lejött, hogy ironizál.

- Sokszor azon gondolkozom, mennyire nézel te hülyének amúgy – nevettem fel kínomban. – Ismerlek, Chloe, ha szeretnéd, ha nem, és tudom, mi a bajod. Az utóbbi időben elég sokat voltam olyan ember társaságába, aki az érzései elől menekült, kezd kicsit elegem lenni ebből. Nem találkoztunk majdnem egy hónapja, hiányoztál. Mikor hazajöttem, úgy örültem neki, hogy végre majd látlak, de ahogy elnézem, én annyira nem hiányoztam neked.

- De, csak határidőre kell ezzel végeznem – bökött a képernyőre olyan erélyesen, hogy kicsit meg is borult a laptop.

- Rendben. Csendben leszek, észre se fogod venni, hogy itt vagyok – vettem elő a telefonomat, és elterültem az ágyán, hogy amíg dolgozik, én lefoglaljam magam. – Jó munkát – szúrtam még oda, mire meggyötörten felsóhajtott, de valóban neki látott a feladatainak.

Háromnegyed óráig csak a gépelést, Chloe sóhajait és mérges morgását lehetett hallani. Egy szót sem szóltam, ahogy ígértem, csendben elfoglaltam magam. Persze a hosszas unatkozásnak végül Chloe itta meg a levét, ugyanis bőven volt időm kigondolni, mit kellene csinálni. Beszéltem tesómmal, hogy van-e kedve bulizni egyet, majd szóltam az ikreknek, hogyha dobok egy üzenetet, akkor vegyék fel a húgom, jöjjenek Chloehoz, és megyünk partizni. Én biztos nem fogom hagyni, hogy itt kínlódjon a gépe előtt.

- Na, jó! Nem azért van ilyen sok munkám, mert többet kapok – csapott az asztalra mérgesen. Meglepődtem, hogy ilyen sokáig bírta szó nélkül, de örültem, hogy végre ő is megunta. – Ezekkel húsz perc alatt kész lehetnék, de nem tudok koncentrálni, mindig elrontom, vagy csak azt veszem észre, hogy nézek előre. Rosszabb esetben a telefonomra, várva, hogy… - Amilyen hirtelen kezdett beszélni, olyan hamar hallgatott el.

- Hogy Harry írjon – fejeztem be. Hallgatás, beleegyezés. – Nem értelek. Tudom, hogy kapcsolat fóbiád van, de nem lehetsz egyedül egész életedben, mert félsz, mikor romlik el minden.

- Nagyon jól tudod, hogy végződtek a kapcsolataim, egyiknek se volt normális vége, és őszintén, szerinted majd pont egy világsztárral lesz rendes kapcsolatom? Harryvel nem tudjuk azokat a körülményeket megteremteni, ami miatt esetleg valami jó lehetne kettőnkből.

- Sosem tudhatod. És ha mégis? – tártam szét karjaimat.

- Akkor majd egy idő után ráun a nyavalyáimra, és megutál – jelentette ki, mintha ez egy tény lenne.

- Chloe, az előző pasijaid idióták voltak, nem miattad hagytak el, csak így állították be, hogy ne az övéké legyen a felelősség – rágtam újra a szájába. Volt egy olyan tévképzete, hogy mindenről ő tehet, mindent ő ront el, és ő az, aki mellett nem lehet huzamosabb időt eltölteni.

- Nem tudom – rántotta meg a vállát.

- De én igen. És azt is, hogy Harry hogy érzi magát. Ez a helyzet se neki, se neked nem jó, úgyhogy gondolkozz el komolyabban rajta – kértem egy kicsit keményebben, hogy ne tudja tovább folytatni az ellenérveit, közben pedig el is küldtem az SMS-t Alexnek, hogy siessenek.

- Nem akarom megbántani. Talán meg kéne neki mondanom, hogy nem lesz közöttünk semmi, és akkor nem reménykedne. Szemétség tőlem, hogy megváratom, pedig mind tudjuk, hogy nem fogok belevágni – hozta ki pont az ellenkezőjét annak, amit én valójában próbáltam neki közölni.

- Úristen, na, most már hagyd abba! – akadtam ki teljesen. – Inkább azt mondd meg neki, hogy észhez tértél, és szeretnéd, ha komolyabb lenne köztetek ez a dolog. – Úgy nézett rám, mintha hülye lennék, pedig igazából ő volt az, csak még nem tudott róla.

- Mi van a lelkisérült csávóddal? – tette fel a kérdést, és még annak ellenére is, hogy hangjából áradt némi megvetés, bugyután elmosolyodtam. – Úristen, menthetetlen – sopánkodott ezt látván.

- Nem tehetek róla. Ha valaki megemlíti, már úgy érzem magam, mintha lenne bennem egy kandalló. Annyira aranyos, jó, néha hülye is, de imádom – áradoztam.

- Tudod, mit gondolok róla, de örülök, hogy boldog vagy.

- Köszönöm – mondtam őszintén. Sokat jelentett, hogy félre tudja tolni az utálatát, legalább egy kicsit. – Hah, itt vannak – álltam fel az ágyról, hiszen onnan pont ráláttam az ablakra, ami előtt megálltak a kocsival.

- Mi? – követte tekintetem. – Mi a francot tervezel? – nézett vissza rám.

- Öltözz, bulizunk! – közöltem vele, aztán mielőtt elkezdhetett volna káromkodni, kimenekültem, és ajtót nyitottam az ikreknek, Rose-nak és a testvéremnek. – Drew van kedved bulizni? – kérdeztem tőle, amikor kijött a szobájából, hogy megnézze mi lett ez a hirtelen hangzavar.

- Én mindig azt hittem, hogy a többiek a bulisak, de amíg nem voltál itthon, tökre ki voltak halva, úgyhogy visszavonom. Partiarc vagy, Elisabeth. És megyek, miért ne? De igyunk előtte – lépett a szekrényhez, és a felső polcról leemelte a még bontatlan tequilás üveget.

Hogy segítsek neki, én a másik ajtóhoz léptem, és levettem néhány poharat. A húgom először bulizott velünk, még sosem vittem magammal, de most, hogy sokat voltam távol, valahogy jobban láttam, mennyire felnőtt már. Mosolyogva tettem le elé a poharat, nem tudtam az ivási szokásairól, ugyanis nem szokott beavatni, de biztos voltam benne, hogy nem most lát életében először alkoholt.

- Mi még nem találkoztunk – álltam meg Rose előtt, akit képen már ugyan láttam, még nem volt alkalmam személyesen megismerkedni vele.

- Ó, olyan hülye vagyok. Elfelejtettem, hogy nem ismeritek egymást. Rose, az egyik legjobb barátom, Bessie. Bessie, a barátnőm, Rose – vigyorgott mellettünk Josh nagy boldogan.

- Örülök – ráztam meg a kezét, aztán odaadtam neki a poharat.

- Amúgy kezdem azt hinni, hogy Alex a kedvenced. Miért mindig őt hívod, meg neki írsz? – húzta fel az orrát Josh rám nézve.

- Bocsi, drága, de az A előbb van az ABC-ben – utaltam arra, hogy sokkal egyszerűbb az Alexet kikeresni.

- Kár tagadni, én vagyok a kedvence – ölelte át a vállam Alex. – Szóval, bekísérsz a háborús övezetbe, hogy ne csak rám irányuljon a mérge? – emelte fel a Chloenak szánt poharat.

- Ennyire nem vagy kedvenc – fejtettem le magamról a kezét, és a hátánál fogva előre toltam, hogy megadjam neki a kezdőlépést. Josh jót nevetett rajta, akárcsak mi többiek. Ám előbb-utóbb mégis utolért a végzetem.

- Elisabeth, te meghalsz – robogott be a konyhába Chloe, felém mutogatva.

- De csinos vagy – mutattam rajta végig, mentve a menthetőt.

- Te már megittad a tequiládat nélkülünk? – röhögött fel Drew az üres pohár felé mutatva.

- Kellett, jó? – tette le az asztalra.

- Hát velünk is kell innod, úgyhogy így jártál – töltötte újra, ezzel végleg elterelve a figyelmét arról, hogy az előbb még engem fenyegetett, majd végre megittuk a rövidjeinket.

Egy pár pillanat erejéig beugráltak azok a képsorok, amik akkor történtek, amikor legutóbb tequilát ittam, de sikerült hamar száműznöm őket gondolataimból. Kérdés nélkül tűntem el Chloe szobájában, hogy kiválasszak magamnak egy ruhát, és én is átöltöztem. Azért mégse mehettem melegítőnadrágban. Nem terveztem sokáig kínlódni a kinézetemen, ezért hamarosan vissza is tértem közéjük, és el is indultunk a kedvenc helyünkre.

Chloe nem volt a szokásos önmaga, úgy tűnt, hogy a két tequila, meg a szórakozóhelyen rendelt koktél, nem a szokásos vadabb, beszédesebb énjét hozta ki belőle, hanem a szomorkodós, magába fordulósat. Nekem pedig igazából nem volt túl nagy kedven táncolni. Liam nem volt itt, és egyáltalán nem vágytam rá, hogy mások préselődjenek a testemhez, ezért Chloe mellett ültem, és onnan figyeltem, ahogy a többiek élvezik a hangos zenét.

- Elkaptam a fotóst, csináljunk egy csoportképet – jelent meg Alex mellettünk, mögötte pedig a kis társaságunk sorakozott, plusz egy lány, akit nem tudtam hova tenni.

- Helló, Sky vagyok – kiabálta túl a zenét az enyhén alul öltözött lány, én pedig összenéztem Alexszel, de tökéletes pókerarcot vett fel, így tovább siklottam Joshra, aki aprót bólintva jelezte, hogy igen, ez az egyed lenne a híres-neves Skyler.

- Lesz kép akkor, mert mások is várnak rá? – türelmetlenkedett a fotós, úgyhogy mindannyian felé fordultunk, és csináltattunk három képet. Az elsőn mosolyogtunk, a másodikon kiabáltunk, a harmadikon pedig mindenki rácsimpaszkodott a mellett állóra.

Amint végeztünk, Chloe arcáról eltűnt a mosoly, és visszaült korábbi helyére. A többiek már túl jól érezték magukat ahhoz, hogy észrevegyék, így őket azonnal el is nyelte a tömeg, én viszont maradtam. Melléültem, és belenéztem a telefonjába, amin éppen a twitter volt megnyitva, méghozzá Harry egyik posztjánál.

- Miért nem próbálod meg vele? Nem veszítenél semmit, ha mégsem sikerülne – biztattam újból.

- Nem – rázta meg a fejét megint határozottan.

- Harry nem olyan, aki szándékosan megbántana – próbálkoztam ezúttal Harry erényeinek felsorolásával.

- Hé, bocsi a zavarásért. Már régóta nézem, hogy miért ül itt egész este egy ilyen csinos lány. Táncolnál velem? – nézett egy egész helyes srác egyenesen Chloera, aki megrázta a fejét. – Egyetlen szám, ha nem szeretnél, nem kell tovább maradnod – győzködte tovább, és mivel látszott rajta, hogy nem az a típus, aki feladja, Chloe is felállt.

- De csak egyetlen dal – jelentette ki pontosan ugyanolyan határozott stílusban, mint amilyen a férfi megjelenése volt.

Miután egyedül maradtam, én is elővettem a telefonomat, amin egy olvasatlan üzenet volt. „Nagyon haragszol? Nem tudok így aludni. Hívj fel, kérlek.” Ismét Liam. Mosolyogva ráztam meg a fejemet, aztán felálltam, és a kijárat felé indultam. Benn túl nagy volt a hangzavar, semmit nem hallottam volna, így kénytelen voltam a cigifüsttől úszó utcán telefonálni. Picivel arrébb sétáltam, de nem akartam egyedül túl messzire menni.

- Szia! Nem ébresztettelek fel, ugye? – Az üzenetet már egy órával ezelőtt küldte, reméltem, hogy nem aludt el azóta.

- Nem, nem tudtam aludni, mert idegesített, hogy szemét voltam veled. Igazad volt, bocsánat, amiért hülyén reagáltam – kért immáron harmadjára is elnézést.

- Semmi baj. Nem haragszom – nyugtattam meg.

- Jó ezt hallani. Te miért nem alszol amúgy? – érdeklődött kíváncsian.

- Eljöttünk bulizni, mert Chloe teljesen bezombult, de hogy őszinte legyek, rajta kívül mindenki jól érzi magát, csak ő ül az asztalnál maga elé bámulva, úgyhogy nem sült el túl jól a dolog. Én meg ülök vele, mert hiányzol. Elcseszett egy társaság vagyunk – nevettem ki magunkat.

- Nem akarom, hogy miattam maradj ki a buliból. Érezd jól magad akkor is, amikor én nem lehetek veled – kért szomorúan.

- Lehet, hogy te már hozzászoktál ehhez, de nekem nem könnyű még most – dünnyögtem.

- Tévedsz, ha azt hiszed, ehhez hozzá lehet szokni – közölte velem a rossz hírt.

- De jó… Vissza kellene mennem, csak azt akartam, hogy tudd, nem haragszom – mondtam neki. – Neked pedig le kéne feküdnöd, nem aludtál éjszaka, és ha jól számolom, ott már reggel van.

- Igen-igen. Megyek aludni, anyu. Jó szórakozást! – köszönt el.

- Álmodj velem – búcsúztam ekképpen én is, aztán az ajtóhoz lépkedtem, és kinyitva azt, újra beléptem a zajos, meleg helyiségbe.