Vacsora

Sziasztok!

Mindenek előtt elnézést szeretnék kérni a csúszásért. Tegnap váratlanul vendégek jöttek hozzánk, és csak most mentek el, így nem volt időm posztolni. Kárpótlásul extra hosszú rész lett, 7,5 oldal. Enjoy :)

Köszönöm az előző részhez a kommenteket és pipákat! Válaszolni fogok rájuk hamarosan, majd jelzem a csoportban.

xxx Larissa

*****************************************

Chapter 25

- Randira mész, jól hallottam? – tapsikolt Lottie, amikor ebéd után összefutottam vele.

- Ümm, igen – mosolyogtam rá kényszeredetten. Annak sem örültem, hogy ilyen hamar mindenkihez eljutott a hír, de igazából távol állt tőlem ez a sipítozás, és nem szerettem az ilyen társaságot.

- Segítünk elkészülni, ugye, Lou? – húzta oda maga mellé a másik kedvenc személyemet.

- Nem kell, köszönöm. Megoldom – utasítottam vissza.

- Ne már! Szívesen csináljuk. Egy órával előtte átmegyünk – jelentette ki Lou. Becsülendő, hogy ennyire szereti a munkáját, de miért kell ilyen akaratosnak lennie?

- Itt vagyok, mehetünk – lépett mellém Liam, és egyik kezével megához húzva nyomott egy puszit az arcomra. Szégyenlősen mosolyogtam a szőkékre, aztán Liam oldalán elindultam vissza a szobánkba.

Furcsa volt, hogy nem kell megtartanom a távolságot tőle, sőt egész nap a karjaiban lehetek. Azt hiszem, mindketten úgy voltunk vele, hogy elég ideig szenvedtünk egymás nélkül, így most szinte szó szerint összenőttünk. Időnk nagy részét a szobába bezárkózva töltöttük, beszélgettünk, vagy csak ölelgettük egymást csendben. Jó érzés volt, gondtalannak és felhőtlenül boldognak éreztem magamat. Sosem akartam elengedni.

Ám ahogy Lottie és Lou ígérte, a randi előtt egy órával megjelentek. Szinte könyörögtem a tekintetemmel Liamnek, hogy ne menjen el, de bocsánatkérően mosolyogva mégis kihátrált a szobából, én pedig cseppet sem lelkesen dőltem hátra a székben, hogy új embert varázsoljanak belőlem.

- Szerencséd van. Liam kérte, hogy ne öltöztessünk túl, úgyhogy szolid maradsz – közölte majdhogynem fintorogva Lou, én pedig bokán tudtam volna rúgni az ítélkező hangja miatt. De legalább már rájött, hogy én nem szeretem, ha alapozók tartják össze az arcomat.

Mire kész lettem, elérték, hogy élni se legyen kedvem. Végig vihogták az egészet, néhányszor megpróbáltak engem is bevonni a beszélgetésbe, de tekintettel arra, hogy azt sem tudtam, hogy kell helyesen kiejteni a Louis Vuitton szót, inkább nem égettem magam azzal, hogy a kedvenc táskámat egy kínai boltban vettem.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón Liam. Jöhetett volna korábban is.

- Épp elkészültünk – kapta a vállára a sminkes táskát Lottie.

- Jó szórakozást! – mondta Lou, majd elmentek.

- Túlélted? – kérdezte Liam.

- Nem – csúszott ki a szám grimaszolva. – Ne haragudj. – Nem akartam, hogy tudja, nem bírom őket, hiszen olyan utálatosnak éreztem magam emiatt.

- Ne haragudjak? – kérdezett vissza

- Hogy panaszkodok. Nem ártottak nekem, sőt csak segítettek mióta itt vagyok, de nekem ez sok. Én nem vagyok ilyen, és nem… - magyarázkodtam összevissza, amíg a számra nem tette a kezét.

- Bess, tök oké, ha valaki nem szimpatikus. Nem fogok haragudni érte, és magyarázkodnod sem kell. – Mosolya kedves volt, de butának éreztem magam tőle, annyira egyértelműen mondta.

- Én csak szeretnék tetszeni neked, és azt éreztetik velem, hogyha nincs rajtam hat réteg smink, akkor esélyem sincs, és… – lendültem bele újra.

- Hagy abba! – szakított félbe megint. – Hányszor láttalak smink nélkül? Reggelente az ágynemű gyűrődéseinek nyomával az arcodon?

- Sokszor – válaszoltam, aztán vártam, hogy hova akar kilyukadni.

- Bizony. Nincs mit takargatnod előlem. Tetszel smink nélkül, sminkkel is. Tetszel hosszú estélyi ruhában és kinyúlt pólóban is. Nincs olyan, amiben és ahogy ne tetszenél. Ami pedig a lányokat illeti; ha Lottie apja lennék, már nem élne, Lou pedig sokszor úgy néz ki, mint egy kiégett ribanc. Hidd el, nem vágyom arra, hogy olyan legyél, mint ők. – Minden szavát komolyan gondolta, és a szemembe nézve próbálta megértetni velem, hogy butaságokon problémázok.

- Sajnálom, csak tényleg rosszul éreztem magam miattuk. Mármint nem azért, mert ők ez sugallják, hanem egyszerűen ezt érzem, ha mellettük vagyok – néztem oldalra, most már tényleg szégyellve magam, amiért itt kínlódok.

- Értem. Egyébként csinos vagy. Mondjuk nem lepődtem meg rajta – nevetett fel, én pedig rámosolyogtam.

- Köszi. Hova megyünk? – Bíztam benne, hogy most már megtudhatom.

- Ah, milyen kis türelmetlen – pöckölte meg finoman az orrom hegyét. – Mindjárt indulhatunk amúgy, csak átveszem a felsőmet – tájékoztatott. Gyorsan lekapta magáról a fekete belebújós pulóvert, aminek következtében felcsúszott fehér pólója is. Vágyakozva néztem tökéletes bőrét, amíg meg nem igazította, és fel nem vette az egyik farmeringét. A polcról levette a parfümjét, magára fújt kétszer, és kész is volt. Ja, könnyű neki, hogy mindenhogy jól néz ki.

- A kedvencem – húztam magamhoz a patentoknál megmarkolva, aztán egyet még kipatentoltam. – Tökéletes.

- Akkor mehetünk is – fogta meg a kezem, és elindult kifelé.

Kíváncsi voltam már, hogy hova megyünk, hiszen nem kellett kiöltöznöm, Liamhez hasonlóan rajtam is csak egy szürke farmer volt, fekete pólóval, rajta egy bézs felsővel, amit nem lehetett elől összegombolni, csak úgy lógott a két oldalamon. Az unalmasság elkerülése érdekében egy nyakláncot és egy karkötőt magamra aggattam. Tehát öltözékünkből ítélve, számítottam rá, hogy nem Hong Kong legdrágább éttermébe fogunk menni, mégis meglepődtem, amikor egy teljesen átlagos kínai étterembe léptünk be. Na, nem azon lepődtem meg, hogy Kínában kínait eszünk, hanem a hely méretén. Mindenesetre nagyon tetszett, és örültem, hogy ide jöttünk. A halvány világítástól kellemes volt a hangulat, és a meleg színek is csak bizalmat ébresztettek bennem. Semmi pompa, de a maga szerény stílusában gyönyörű volt.

- Tetszik? – kérdezte, miután leültünk egy üres asztalhoz. Azért meg volt adva a módja, mert itt nem a pultnál kellett kiválasztani, mit kérsz, ha voltak pincérek, akik felszolgáltak.

- Igen – néztem körbe még egyszer, aztán felemeltem a kezemet, hogy a fülem mögé tűrjem a hajam. A kezemen lévő sok karkötő hangosan csörrent meg, hogy a zaj, a halk zenével keveredve, belevesszen a vidám beszélgetésekbe. – Szabad tudni, miért ezt választottad? – kérdeztem rá azért választásának okára.

- Három dolog miatt – tette fel mindkét kezét az asztalra, és mintha egy tárgyaláson beszélne, úgy kezdett bele. – Elsősorban ismerlek, tudtam, vagyis úgy gondoltam, nem tudnád magad teljesen elengedni egy drága étteremben. Másodjára, én se vágytam arra a feszes hangulatra. Zavartalanul szeretnék beszélgetni, és nem az illemnek eleget téve csendben ücsörögni. A harmadik pedig, a legfontosabb, hogy imádom a kínait – dőlt vissza hátra, és velem együtt nevetett fel.

- Felkészült vagy – dicsértem meg. Teljesen igaza volt az engem illető dologban, és valóban jobb választás egy ilyen hely, mint egy olyan, ahol mérgesen néznek ránk, ha hangosabban nevetünk fel.

- Na meg itt biztos nem kell struccot vagy krokodilt enned. Maximum kutyát és macskát – vigyorgott szemtelenül.

- Fúj Liam! Ne vedd el az étvágyam – csaptam a kezére játékosan.

- Nézd meg az étlapot, és visszajön az étvágyad azonnal – adta a kezembe az egyiket, ami az asztal közepén volt, majd ő is a kezébe vette a másikat.

Épp sikerült választanunk, amikor egy pincér mellénk lépett, hogy felvegye a rendelésünket. Furcsa akcentussal beszélt, de viszonylag jól megértettük egymást. Beletelt egy kis időbe, míg kihozták a rendelésünket, de előtte és utána is megállás nélkül beszélgettünk.

- Hé, mondanom kell valamit, de ne nevess ki – néztem fel Liamre, mielőtt nekiestem volna a tésztának. – Nem tudok normális hosszú tésztát enni, mert a fele lehullik, vagy rosszabb esetben kilóg a számból. Mondtam, hogy ne nevess ki – szóltam rá duzzogva.

- Nem nevetek. Csak mosolygok, mert cuki vagy – próbálta magát kivágni. – Egyébként ki az, aki szépen tudja enni ezt? Ennél már csak a pitás gyros rosszabb.

- Jaj, ne is mondd – forgattam meg a szemem, amikor arra gondoltam, mekkora mocskot hagyok olyankor magam után.

- Most már ehetünk, kis díva, vagy van még valami, amivel megpróbálsz visszakergetni a hotelbe? – tette egyik kezét az enyémre. Orromat felhúzva, összeszorított szájjal néztem rá csúnyán, amíg el nem mosolyodtam.

- Jó étvágyat – feleltem, és neki is láttam a malackodásnak. – Kérdezhetek valamit? De nem akarom, hogy rosszul érintsen, vagy ilyesmi – fejtettem ki aggodalmaimat.

- Azért hoztalak ide, hogy nyugodtan, őszintén tudjunk beszélni bármiről. Azt kérdezel, amit szeretnél, neked mindenre válaszolok. – Ahj, ez így nagyon nem jó, hogy minden egyes mondata után át akarok mászni az asztalon, hogy megcsókolhassam.

- Furcsa, hogy egyik napról a másikra csak úgy visszafordultál a normális önmagadba, és azóta minden stimmel. Hogy tudsz így feldolgozni mindent? Közben meg Zayn távozásán is túl kell lépned.

- Hát Zayn miatt hiányérzetem van, de szerintem most még az agyam úgy van vele, hogy van esély arra, hogy visszajön, és ezzel nyugtatom magam. Emiatt egyelőre nem idegeskedek. Egyébként pedig igen, nagyon hirtelen volt nekem is ez a váltás, és sokszor küszködök még vele. Már egyszer említettem neked, hogy össze vagyok zavarodva, mi van, ha a hosszú idő alatt igazából is olyan szemétté váltam. Még most is van úgy, hogy valakinek reflexből visszaszólnék valamit, aminek nem örülne, és egyszerűen nem tudom, miért. Mintha megszoktam volna. Figyelmeztetnem kell magam, hogy ez nem én vagyok, ezen már túl vagyok, s a többi. Rengeteg érzés kavarog bennem, nem tudom, kicsit olyan, mintha bedobtak volna egy centrifugába, jól megforgattak volna, aztán felállítottak volna, hogy induljak el. Szédülsz, nem látsz tisztán, de elindulsz, mert el kell, pedig nem tudod, hogy tulajdonképpen merre is támolyogsz. Amit most mondok azt pedig nem azért, hogy tegyem neked a szépet, őszintén így érzem, de jelenleg most a nagy forgás közepén csak téged látlak tisztán. Te tűnsz az egyetlen biztos pontnak. És ezt, ami velünk van, azt nem akarom elszúrni. Jó akarok lenni, érted, elég jó neked. Ez tart össze. – Annyira figyeltem rá, hogy még enni is elfelejtettem. Annyira szépen elmondta, hogy érez, és annyira megérintett vele, főleg az utolsó mondatokkal, hogy sírni tudtam volna. Most én voltam az, aki, amíg a hangomat kerestem, megfogtam a kezét.

- Liam, te jó ember vagy. Kezdj el hinni ebben – kerestem a szavakat, de erre egyszerűen nem tudtam, mit mondani. Úgy éreztem, most talán az a legfontosabb, hogy ezt tudatosítsam benne.

- Túl sokat hibáztam ahhoz, hogy jelen pillanatban ezt gondoljam magamról. De nem is akarom magamat kategorizálni, csak próbálok jobb lenni. – Rossz volt látni rajta, hogy tulajdonképpen undorodik magától. Szerettem volna, ha úgy látja magát, ahogy én őt. – Szóval, azt mondtad, hogy könyvelőnek tanultál. Ez volt az álmod? – terelte rám a szót.

- Nem mondanám, hogy álmom volt – ráztam meg a fejemet. – Én igazából sosem gondolkoztam azon, hogy mi szeretnék lenni. Mindenkitől azt hallottam, hogy ebből jól meg lehet élni, nekem pedig csak ez számított. De nekem még ez se jött be, mint látod – forgattam meg a szememet.

- Van valami, amit szívesen csinálnál? – érdeklődött tovább.

- Nem tudom. Tényleg nem gondolkoztam rajta.

- Olyan nincs, hogy semmi nem jut eszedbe semmi, ami tetszene – ragaszkodott továbbra is ahhoz, hogy mondjak valamit.

- Újságírás – vágtam rá komolyan, és amikor arcán akaratlanul is átfutott egy fintor, kinevettem. – Vicceltem, te hülye.

- Ne ijesztgess! – mosolyodott el ő is.

- Egyébként tényleg nem tudom. De ha szeretnéd, gondolkozok majd rajta – ígértem neki.

- Szeretném – bólintott egyet. – Na, jó. Te kérdezel – pillantott rám kíváncsian.

- Van valami, amit nem értek. Mi a fene fogott meg bennem? – Valóban kíváncsi voltam, hogy volt-e egy bizonyos valami.

- Hát azt tudod, hogy Paul elcibált magával egy hostess ügynökséghez, és kényszerített, hogy válasszak valakit magam mellé. Kaptam egy pár képet, de rájuk se akartam nézni. Az az emberke meg annyit áradozott rólad, hogy dacból épp a másik csajt akartam mondani, amikor valamiért mégiscsak lenéztem. Szép vagy, csinos voltál azon a képen is, szóval úgy voltam vele, hogy legalább akkor utána lesz egy jó éjszakám is. Ne haragudj, nem ismertelek még akkor – szabadkozott. – Igazából az is lenyűgöző volt, ahogy viselkedtél a jótékonysági esten, mondhattam, csinálhattam bármit, nem estél ki a szerepedből, és még a többiekkel is tök hamar megtaláltad a közös hangot. Mérges is voltam rád. Azt akartam, hogy egy idegesítő picsa legyél, de pont az ellenkezőjét kaptam. Szóval tudtam, hogy az estét bebuktam, és örültem, hogy vége volt annak a szarnak is. Erre Paul bejelentette, hogy jössz velem a díjátadóra is. El sem tudod hinni, mennyire mérges voltam rá. A díjátadók voltak az egyetlen olyan események, amiken akkoriban tényleg jól éreztem magam, és megkaptalak a nyakamba. De te ott is annyira hibátlanul viselkedtél, tudni akartam, hogy csak ennyire profi vagy a munkádban, vagy ilyen nagyszerű személyiséged van. Ezért maradtam beszélgetni nálatok, és ott pedig azok alapján, amikről beszélgettünk, és ahogy az életről vélekedtél, nekem azok voltak azok a dolgok, amire azt mondtam, hogy kellesz. A többit tudod – fejezte be saját szemszögének a bemutatását.

- Oh, wow. Te aztán utálhattál a javából. – Megértettem az ő nézőpontját is, és semmi harag nem volt bennem, amiért gondolt rólam ezt-azt.

- Hát, aha – húzta el a száját, mint aki rossz fát tett a tűzre. – De most már hálás vagyok még Paulnak is, és nagyon örülök, hogy valahogy összehozott veled az élet.

- Én is – erősítettem meg szavait, aztán oldalra néztem, ahol egy kínai kisfiú szaladgált. A szülei mondtak neki valamit többször is, gondolom, hogy ne fusson, vagy valami hasonló figyelmeztetés lehetett, de nem hallgatott rájuk, és végül el is esett. – Ó, szegény – néztem vissza Liamra sajnálkozva, amikor a gyerek sírni kezdett.

- Akarsz gyerekeket? – jött a kérdés Liamtől.

- Lassan haladunk, emlékszel? – piszkáltam vigyorogva, mire cüncögött egyet. – Majd valamikor biztos szeretnék, de a gyerek témán se nagyon járt a fejem mostanában. Még magamat se tudom fenntartani, nemhogy egy gyereket. Meg nem is nagyon volt tolongás az apaszerepre. Te? – kérdeztem vissza, ha már így alakult.

- Egy lányt és egy fiút, de én se most. Őrület, ami az együttes körül van, már az is nehéz, hogy egy kapcsolatot valahogy beleszorítsak, meg nem is akarnám a gyerekeimet ilyen körülményeknek kitenni. – Egyetértésem jeléül csak bólogattam, mivel a számban éppen egy félig megrágott falat volt. – Pasi ideál hírességek közül? – kaptam meg a következő kérdést.

- Liam Payne – mondtam neki, amin elnevette magát. – Komolyan mondom. Sosem volt ilyenem, hogy jaj ez úgy tökéletes, ahogy van. De most te ilyen vagy.

- Jaj – forgatta meg a szemét.

- Pf, és még azt hittem, én kezelem rosszul a bókokat – jegyeztem meg.

Sosem ettem még olyan lassan, mint aznap este. A végén már csak azért siettem, hogy ne legyen még hidegebb a kaja, de legalább most kivételesen egyszer sem hullott ki a számból semmi. Már rég elfogyasztottunk mindent, de még utána is ott ültünk egy órát. Időközben átültem mellé, csak nem bírtam ki még azt az egy méter távolságot sem. Végül úgy döntöttünk, ideje lenne elmenni, még mielőtt zárás miatt vágnak ki minket, és rácsörögtünk Paddyre, aki a kocsiban ült odakinn, hogy akkor mennénk. Az ajtóban várt ránk, bár szerencsére nem fedezték fel, hogy kitettük a lábunkat a hotelből, így simán elértünk az autóig.

- Köszönöm a vacsorát. Tetszett a hely, és jól éreztem magam – mondtam neki, amikor beértünk a szobánkba, és lepakoltam a cuccaimat. Normális esetben, most kellett volna beszállnia a kocsiba, és elmennie, engem mosolyogva a kapu előtt hagyva, de hát mi együtt laktunk ebbe a hotelbe. Hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy akárhogy is próbálkozunk, a mi kapcsolatunk sosem lesz normális.

- Ki mondta, hogy vége van? – adott egy futó csókot a számra, aztán a szobában lévő telefonhoz lépett, és rendelt valami bort.

- Liam én nagyon nem bírom a bort – figyelmeztettem előre.

- Biztos cuki vagy becsípve – vette le az inget magáról, és elnyúlt az ágyon.

- Hidd el, nem vagyok – fintorogtam, aztán a fürdőbe mentem, de csak a tükör elé álltam, úgyhogy nyitva hagytam az ajtót. Letöröltem a szemem sarkában minimálisan elkenődött szemceruzát, és megfésültem a hajamat, mert idegesített, hogy nem tudtam benne végighúzni az ujjaimat a gubancok miatt.

- Túl szép vagy már – figyelt engem hasra fordulva.

- Gondolod? – kérdeztem vissza ironikusan, miközben visszamentem a szobába, és mellé feküdtem.

- Nem. Tudom – felelte, majd rögtön azután, hogy elhallgatott, kopogtak is a borunkkal. – Te mész – hadarta el. Én is elkezdtem mondani, de túl lassú voltam, úgyhogy most rám maradt az ajtónyitás, Liam meg elégedetten nevetgélt az ágyon.

- Te kéred a bort, és még engem ugráltatsz. Szörnyű vagy – adtam a kezébe az egyik poharat, és töltöttem bele neki.

- Azt mind meg fogod inni? – mutatott Liam a sajátomra, amikor látta, hogy körülbelül három korty van benne.

- Nem biztos – mosolyogtam rá szépen, de nem úsztam meg. Nem volt lusta felállni, hogy töltsön még hozzá. – Képes vagyok egy pohár bortól berúgni. miért akarsz leitatni? – Na, nem mintha annyira noszogatni kellett volna. Imádtam a bort, csak éppenséggel ez volt az a pia, amit a legkevésbé bírtam. – Hozassunk neked tequilát. – Pontosan tudtam, hogy neki az nem fekszik.

- Haha, ez nem fog megtörténni – kortyolgatta halálos nyugalomban a vörös löttyöt.

Észre se vettem, úgy fogyott el a poharam tartalma, amit aztán valamiért mégis csak követett még egyszer ugyanannyi. Tizenöt perc kellett hozzá, hogy szédüljek, és megállás nélkül mosolyogjak a semmin.

- Bess, hova mész? – nyúlt utánam Liam, amikor felálltam. A szédülés ellenére eljutottam a telefonig, amin keresztül feltett szándékom volt tequilát kérni. Szerencsémre hamar felvették, így mire Liam mellém ért, hogy elvegye a telefont, már mondtam is kívánságomat, és ő semmit sem tudott tenni ellene.

- Én is ittam a borodból, gyerünk, egyenlíts – adtam a kezébe az egyik feles poharat, miután az is megérkezett. Mosolyogva aprót rázott a fején, aztán odatartotta a kezét, hogy szórjam rá a sót. – Jesszus, mit csinálsz – nevetett ki, amikor megborult a kezem, és olyan sok sót szórtam rá, hogy lehullott az ágyneműre. – Na, jó, essünk túl rajta – tette a számhoz a kezét, jelezve, hogy mivel úgyis ráborult a fele, mindkettőnknek elég lesz. Sosem ittam sóval, mert jobban szerettem nélküle, de kinyújtottam a nyelvemet, és lenyaltam egy adagot, aztán leöblítettem az alkohollal. A citromszeletet is a számba vettem, majd amikor Liam is végzett a procedúrával, megcsókoltam. Az ölébe ültetett, és a lehető legközelebb húzott magához.

- Visszavonom. Nem cuki vagy, ha be vagy csiccsentve, hanem szexi – szuszogott a fülembe, mielőtt belecsókolt a nyakamba.

Hátradöntöttem az ágyon, és feltoltam a pólóját, hogy végre akadálymentesen húzhassam végig rajta ujjaimat. Felemelkedett, hogy levegye magáról a felesleges ruhadarabot, aztán a nyakamhoz nyúlt, hogy lehúzzon magához. Egy újabb csókban forrtunk össze, miközben meleg tenyere a pólóm alatt simult a hátamra. Eldönteni se tudtam, hogy a kezéhez vagy inkább a testéhez nyomjam hozzá jobban magamat. Hallottam a kopogást, de csak akkor jutott el a tudatomig, hogy valaki az ajtó előtt áll, amikor Liam káromkodva letolt magáról. Visszavette a pólóját, és a hajába túrva ment ajtót nyitni.

- Bessie a kocsiban hagyta a telefonját – nyújtotta át neki a kis kütyüt Paddy, amíg én törökülésben próbáltam helyre rakni magamban, hogy mit csináltunk. Egyszerre voltam mérges és hálás, amiért megzavartak mindent. Rettentően kívántam, de nem akartam máris lefeküdni vele. Ha nem lett volna bennem a bátorító alkohol, biztos nem jutottunk volna el idáig. A tenyerembe hajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet, aztán felnéztem, amikor Liam hozzám szólt.

- Itt a telefonod. Elmegyek fürdeni – jelentette be közömbösen, aztán gyorsan be is zárkózott.

Annyira nem tudtam magammal mit kezdeni, csak vergődtem az ágyon, miközben azzal küzdöttem, hogy az agyamat megtisztítsam az alkoholtól. Ennek ellenére egyre ködösebbnek éreztem a gondolataimat, úgyhogy nem foglalkozva azzal, hogy a rajongók kinn állnak-e a hotel előtt, kinyitottam az erkélyt, és leültem a fal tövébe. Hallottam, ahogy páran énekelnek, de úgy tűnt, nem vették észre, hogy kijöttem, így nem volt miért visítaniuk. Mázli. Utáltam ezt az állapotot, amikor még tudatában vagyok a cselekedeteimnek, de már csak azután gondolkozom el rajtuk, miután belekezdtem. Tiszta skizofrénnek érezem magam, amikor a saját agyam figyelmeztet, hogy valami hülyeséget tettem.

Párszor benéztem az ajtón, hogy kijött-e már Liam, de olyan sokáig volt benn, hogy fázni kezdtem, így végül inkább visszamentem. Nem voltam benne biztos, hogyha kijön, akkor majd a szemébe nézve tudok erről beszélni, ezért gyáva mód a fürdő ajtaja mellé ültem, és bekopogva szólítottam a nevén.

- Mindjárt kész vagyok – szólt ki.

- Sajnálom az előbbit. Nem kellett volna innom, és akkor nem történt volna meg – mondtam neki.

- Én is benne voltam. Nem haragszom – érkezett a válasz.

- Tudod milyen nehéz visszafogni magam? Ha nem lenne bennem tartás, józanon is ugyanígy rád másznék – vallottam be neki, aztán büntetésül hátracsaptam a fejemet, hogy koppanva találkozzon a fallal.

- Hidd el, tudom. Ugyanezzel a problémával szenvedek – válaszolta egy kényszeredett nevetéssel fűszerezve.

- Én… szeretném, hogy… tudod. Csak nem érzem még helyesnek, szerintem várnunk kéne vele. Sokszor emlékeztetnem kell magamat, hogy még csak pár napja vagyunk együtt, egy párként, mert sok időnek tűnik, mert ugye előtte is itt voltam. Nem tudom, érted-e, hová akarok kilyukadni – folytattam tovább kissé zavarosan a gondolatmenetet.

Nyílt az ajtó, és Liam lépett ki rajta, aztán elém guggolt, és a térdeimen megtámaszkodva nézett rám.

- Értem, és én is így gondolom. Ne aggódj. Hiába nehéz, szerintem is várnunk kellene még – adott egy puszit a homlokomra.

- Imádom, amikor ezt csinálod – hunytam le a szememet.

- Akkor jó, mert imádom, ezt csinálni – nyomta újra ajkait a homlokomhoz.