"Változtatnom kell!"

Sziasztok!

OLVASD, KÉRLEK!

Valamelyik kedves olvasóm jelölt egy díjra, és bár fogalmam sincs, ki volt, nagyon szépen köszönöm! Nagyon jól esik, hogy gondoltál rám, el sem tudod képzelni, mennyire meglepődtem. A szavazás már tart, mindenki, aki úgy gondolja, hogy megérdemelném az első helyek egyikét, keresse meg az alábbi linken a "Legkedveltebb fanfiction" kategóriát, és szavazzon a blogomra. http://eternalwonderland-design.blogspot.hu/2015/08/szavazas-blogger-award-2015.html

Előre is köszönöm mindenkinek! <3

Egyébként csak úgy érdekességnek: a történet már több, mint 100 A4-es oldal! :D

A kommenteket nagyon szépen köszönöm, a csoportban már kinn a hét kommentelője nyertese, illetve válaszoltam is mindenkinek. Imádlak titeket! <3

xxx Larissa

**********************************************

Chapter 21

*Liam szemszöge*

Paul tényleg a nyakamra járt a szünetben, de legalább jó híreket hozott, méghozzá, hogy továbbra is kell nekünk Bessie. Őszintén szólva ötletem sincs, mivel vehette rá, hogy maradjon, és jöjjön el velünk még legalább két hétre, de élveztem, hogy újra láthatom. A hozzáállásom a dolgokhoz nem változott, bár lényegesen többet beszélgettünk. Egyszerűen már nem bírtam megállni, hogy ne szóljak hozzá, amikor a szobánkban voltunk, és ebből néha egész jó dolgok jöttek ki. Ám amint bizonytalan talajra érkeztünk, ösztönösen visszazártam, ezzel egyre távolabb lökve őt magamtól.

A probléma az volt, hogy ugyan szerettem volna nyitni, nem tudtam. Mintha már túl sokáig játszottam volna a jégszívű kőbunkót, és hozzászoktam volna. Szó szerint gyűlöltem magam minden alkalommal, amikor megbántottam őt, és ez megint odáig fajult, hogy mindenkivel csak kötekedtem. Nem szándékosan, hanem mert hülyeségekkel felidegesítettek, nekem meg semmi kedvem nem volt hozzájuk. Ettől függetlenül igyekeztem velük is egy picivel normálisabb hangnemet megütni.

- Ma veszünk fel valami dalt? – kérdeztem Louis-tól, mert hiába mondták el nekünk reggel, hogy mi a napirend, teljesen összezavarodtam.

- Igen, de azt hiszem csak Harrynek és nekem kell ma – állította meg az autós játékot, amivel az xboxon játszott, és rám nézett. Rajtunk kívül még Zayn volt a szobában, csendben feküdt a kanapén, és a sapkámat dobálta felfelé. Biztos unatkozott. – Amúgy mi van veled? Megtanultál viselkedni?

- Kapd be, Louis! – álltam fel idegesen. Az eddigiekhez képest tök normálisnak lehetett már mondani, de azért neki kötekednie kell. Kikaptam Zayn kezéből a sapkámat, és ott akartam hagyni őket, de utánam szólt.

- Állítsd már le magad! Úgy viselkedsz, mint egy irigy öt éves, akinek játszanak a játékával.

- Hát mert pont azt csinálod – toltam a képébe a sapkát, amit ő azonnal elütött.

- Oké. Most a sapkáról vagy Bessie-ről beszélünk? – állt fel, hogy egy magas legyen velem.

- Hogy a tökömbe jön már megint ide Bessie? – fakadtam ki. Hangom legalább két fokkal magasabban szólt, mint alapjáraton.

- Úgy, hogy minden nap, amikor csak egy kis időt is töltök vele, időzített bombává válsz. Nem fogok úgy élni, hogy meghúzom magam, nehogy véletlenül az utadba legyek, vagy valamivel felbosszantsalak.

- Hagyjátok abba! – kiabált ránk Louis, de nem érdekelt.

- Ezerszer kérdeztem már: féltékeny vagy? Zavar, hogy Bessie-nek velem kell lennie? – Ha már itt tartottunk, akkor belementem egy kicsit részletesebben a dologba.

- Én meg legalább ugyanannyiszor mondtam, hogy Bessie olyan, mintha a húgom lenne. Nem akarok tőle semmit, barátok vagyunk. Kettőnk közül itt te vagy az, aki féltékenykedik. Csak nem értem. Ha kell, akkor miért nem teszel már érte valamit? – Továbbra is hangosabban beszélt, mint az átlagos hangereje, hát én se fogtam magam vissza.

- Te miért hiszed magad annyira kurva okosnak? Végeztél valami pszichológiai iskolát, hogy ilyen remek elemzéseket tudsz adni az én viselkedésemről, meg az érzéseimről? Szart se tudsz rólam, Malik. – Szinte köptem a szavakat annyira felidegesített.

- Nem kell pszichológiai tanulmányokat végeznem ahhoz, hogy meg tudjam mondani, a volt legjobb barátom, mikor fordul ki magából annyira, hogy rá se ismerjek. És mindenféle képzettség nélkül azt is tudom, hogy gyűlölöm ezt a köcsög Liamet, és ha tudom, hogy egyszer ilyen leszel, akkor inkább bárcsak sose ismertelek volna meg!

- Zayn! – próbálta békíteni Louis, de még én is csak tompán hallottam, Zayn pedig mintha senki nem szólt volna neki, úgy folytatta.

- Önző vagy, mert azt hiszed, hogy itt egyedül csak te lehetsz rossz passzban. Szemét vagy, hogy amíg én foglalkoztam veled, és törtem magam, te egyszer sem kérdezted meg, hogy jól vagyok-e. Egy rohadék vagy, Liam, aki gondolkodás nélkül gázol át mindenkinek az érzésein – üvöltötte egyenesen az arcomba. A kezem magától lendült, hogy Louis kiabálásával egy időben csattanjon Zayn arccsontján.

A vér úgy száguldott a testemben, hogy lüktetett tőle a fejem, és nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne ugorjak rá a kanapéra eső Zaynre. Annyira mérges voltam rá, hogy úgy éreztem, képes lennék ájulásig ütni. Vérben forgó szemekkel magasodtam fölé.

- A kurva életbe, Liam! – lökött hátrébb Louis. – Mi a franc van veled?

- Most jól érzed magad? – állt fel újra Zayn, és halk, nyomorult hangon szegezte nekem a kérdést.

- Hogy beszéltél velem? Miket mondtál nekem? Mit gondoltál, hogy fogok reagálni? A nyakadba ugrok, és jól megölelgetlek, hogy milyen aranyos vagy? – Még mindig nem bírtam lecsillapítani magam, a hangoskodásra pedig Paul és Paddy lépett be a nappaliba. Utóbbi azonnal mellém állt, és lefogta a kezeimet. – Engedj el, nem fogom még egyszer megütni – próbáltam szabadulni, de nem hitt nekem.

- Mi a fene történt? – kérdezte Paul idegesen. Választ nem kapott.

- Az igazat mondtam. Ezt gondolom, és akkor is ezt fogom gondolni, ha megint megütsz – válaszolta Zayn felszegett állal. – Csak azt válaszold meg nekem, hogy miért kell ekkora taplónak lenned, és aztán ígérem, békén hagylak örökre.

- Azért mert szeretem, bassza meg! – kiabáltam rá. – Beleszerettem – vallottam be megsemmisülten, majd lerogytam a kanapéra, ahol az előbb még Zayn ült. Az iránta érzett haragom hirtelen elpárolgott, mintha nem is lett volna, helyét pedig átvette az önmarcangolás.

Nem tudtam Zayn vöröslő arcára pillantani, el akartam ásni magam, erőm sem volt, hogy válaszoljak Paul immár követelőző kérése, hogy azonnal mondjuk el, mi történt. Louis avatta be az eseményekbe, de nem is figyeltem rájuk. Egyre csak azon járt a fejem, hogyan tovább.

- Paul, idehívnád a többieket? Beszélnünk kell – vett egy nagy levegőt Zayn. Fogalmam sem volt, mire készül, de túl komoly volt, és ettől megijedtem.

Mindenki olyan hamar kezdett fel-le rohangálni, hogy szó szerint megszédültem. Ki akartam menni a szobából, egyedül akartam lenni a gondolataimmal, távol Zayntől és mindenkitől, aki emlékeztetett arra, mennyi mindent elrontottam, de nem engedtek. Pillanatok alatt kerültek elő a többiek, és értetlen fejjel nézték, ahogy Zayn ruhába csavart jeget szorít az arcára, én pedig majdnem sírva meredek magam elé. Harry arcán még sosem láttam akkora dühöt, mint amikor rám nézett, így inkább kerülve mindenki tekintetét a cipőmet kezdtem bámulni.

Csak akkor néztem fel, amikor abbamaradtak a kíváncsi kérdések, és Zayn megköszörülte a torkát. Mindenki elhallgatott, hogy elmondhassa, amit szeretne, én viszont legszívesebben hangosan végigordítottam volna az egészet, hogy egy szót se halljak belőle.

- Azt gondolom, hogy ideje őszintének lennem veletek. Az utóbbi időben valami megváltozott bennem, és nem igazán voltam boldog. A szokásosnál is több időt töltöttem a szobámban, ami az indokaim ellenére, igazából csak azért volt, hogy gondolkozhassak. Sajnos már nem érzem azt, hogy az éneklés, a koncertek és minden más egyéb boldoggá tenne. Sőt egyre inkább biztos vagyok benne, hogy ez nem az én világom. Sajnálom, hogy eddig senkivel nem osztottam ezt meg, de értsétek meg, én is össze voltam zavarodva. Előbb magamban szerettem volna mindent helyrerakni, mert lássuk be, felesleges lett volna ilyesmivel idegesítenem titeket, ha ez csak időleges lett volna. Most viszont 100%-ig biztos vagyok abban, hogy mit akarok. Lelépni innen.

Már az első szavaitól kezdve döbbent csendben ültünk, csalódottságot, szomorúságot, meglepettséget, tiltakozást olvastam le a többiek arcáról. Nem kellett tükörbe nézem ahhoz, hogy tudjam, az enyémen mérhetetlen bűntudat van. Miattam akarja abbahagyni. Én rontottam el.

- Zayn, tudom, hogy már régóta egy nagy paraszt vagyok, és a mai nappal meg aztán főleg elrontottam mindent, de kérlek, miattam nem éri meg ezt feladni. Inkább megyek én – tiltakoztam azonnal.

- Nem körülötted forog a világ, Liam. Nem miattad érzek így, és nem miattad döntöttem így. Mint mondtam, nem új érzés ez bennem, régóta őrlődtem már emiatt – felelte. Annyira nyugodt volna, mintha csak azt közölte volna, hogy a ma esti vacsorát kihagyja.

- Nem tudnánk közösen megoldani valahogy? – ragaszkodott Harry továbbra is ahhoz, hogy tartsunk össze. Ezerféle lehetőséget felsorolt, amibe Niall is beszállt, én viszont csak próbáltam felfogni, hogy miket csináltam, és mik lettek a következményei.

Végül Paul nyugtatott le mindenkit. Azt mondta, hogy utána kell néznie, mit lehetne tenni, és később még beszélünk erről, majd mindenkit elküldött gondolkozni, meg pihenni. Nem is tudom, hogy jutottam el a szobámig, csak azt vettem észre, hogy üres tekintettel állok az ajtó előtt. Megráztam a fejemet, és benyitottam, egyszerre remélve, hogy Bess odabent lesz, illetve, hogy nem. Megkönnyebbülten, de feszülten vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Arcán zavarodottságot láttam, mintha nem tudná eldönteni, hogy hagyjon magamra, vagy maradjon, de mivel nem szólaltam meg, kénytelen volt ő mondani valamit.

- Jól vagy? – kérdezte meg, én pedig megráztam a fejem.

- Nem, egyáltalán nem – vallottam be őszintén. Rájöttem, hogy egyre csak lejjebb vezet az az út, amin eddig jártam, és most kétségbeesetten, gyorsan változtatni akartam. Kezdve azzal, hogy nem leszek bunkó senkivel, főleg nem vele. – De Zaynnek nagyobb szüksége van rád – tettem hozzá megtörten. Tudtam, hogy Zayn szeretne egy kívülállóval beszélni erről, ismertem annyira, hogy tudjam, ezeket nem velünk szeretné átrágni, és bár szerettem volna, ha Bessie engem vigasztal meg újra, az önzőséggel is le kellett állnom.

Közelebb lépett, mintha el akart volna indulni Zaynhez, de megtorpant. Láthatóan ideges volt valami miatt, és döntésképtelen, hogy maradjon vagy menjen, ahogy kértem.

- Mi történt? – faggatott.

- El fogom mesélni, ígérem. Beszélj Zaynnel, kérlek – néztem rá már-már könyörögve.

Rettegtem attól, hogy miután Zayn elmeséli neki, megütöttem, soha többé nem akar majd hozzám szólni. Féltem attól, hogy végül Zayn mellett köt ki, és nem mellettem. Még ha nem is volt az enyém, nem akartam elveszíteni. De most hagynom kellett, had menjen. Zayn érdekében.

- Rendben – bólintott bizonytalanul, fürkésző tekintetét pedig le sem vette rólam. Nagyot nyeltem, hogy ne kezdjek el megint úgy bömbölni, mint egy kislány, aztán arrébb álltam, hogy az ajtóhoz mehessen, de ehelyett hozzám lépett, és körém fonta karjait. Azonnal visszaöleltem, és egy szaggatott levegővétellel erőt merítettem illatából és lényéből.

- Köszönöm – suttogtam a hajába, aztán elengedtem, és hagytam, hogy magamra hagyjon.

Azonnal a zuhany alá álltam, mintha a víz el tudta volna mosni a tetteimet, ám mint ahogy arra számítottam, semmit sem segített. Gondolataim megállás nélkül száguldoztak, és egyre tisztábban láttam azt, amit már régóta fel kellett volna ismernem. Változtatnom kell!