Együtt

Sziasztok!

A csoportban tettem egy ígéretet, hogy 0:01-kor teszem ki az új részt, és ezt akkor tartom is. Kíváncsi vagyok, hányan maradtatok fenn, haha.

Az előző részhez érkezett pipákat, kommenteket nagyon szépen köszönöm. Még egyelőre nem válaszoltam rájuk, de a nap folyamán fogok, és akkor kihirdetem a hét kommentelőjét is :)

Még a rész előtt van egy fontos dolog, amit mindenképp meg szeretnék említeni, hiszen szülinapozunk. Először is az egyik legrégebbi olvasómnak szeretnék boldog szülinapot kívánni, mert bár mostanában nem beszéltünk, még mindig nagy a szeretés! Remélem, csodás napod lesz! A másik pedig ugye Liam, aki 22 lett (hazudik, amúgy csak 2, de sshh). A legeslegjobbakat kívánom neki, mert elmondhatatlanul imádom. <3 Plusz van egy unokatesóm, aki ma 2 éves, és bár ő nyilván nem fogja ezt olvasni, azért boldog születésnapot neki is! :)

Írjatok a részhez kommentet, megint fordulóponthoz értünk, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

xxx Larissa

**************************************

Chapter 23

- Tudom, hogy nem vagyunk nyilvánosság előtt – válaszolta egyszerűen, de aztán idegesen sóhajtott egyet. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit is mondjon. – Nézd, sajnálom, ha olyat tettem, amit nem szerettél volna – kezdett el mentegetőzni, én viszont még mindig nem tértem magamhoz annyira, hogy tiltakozni tudjak.

Annyira szerettem volna, hogy mondja el, mit érez irántam, idegességemben az alsó ajkamat kezdtem harapdálni, és nem álltam messze attól, hogy én nyögjem ki, mennyire kedvelem.

- Én – törte meg a csendet, de aztán megállt. Sosem láttam még ennyire bizonytalannak. – Szeretnék valamit elmondani. – Bólintottam, aztán csendben figyeltem, ahogy zavarban belekezd mondandójába. – Fogalmam sincs, hol kezdjem, de lényegében mindegy, mert biztos vagyok benne, hogy bárhogy is mondom el, mindenhogy baromságnak fog hangzani. De szeretném, hogy tudd, még akkor is, ha egyoldalú a dolog. Eldöntöttem, hogy változok, és ebbe az is beletartozik, hogy őszinte leszek mindenkivel. Tudom, hogy egy idióta voltam, és ahogy viselkedtem az elfogadhatatlan. Rengetegszer bántottalak, ráadásul úgy, hogy meg sem érdemelted, de megvolt az oka. Megijedtem, mert nem akartam bevallani az érzéseimet, még magamnak sem, és ezzel próbáltam bizonyítani, hogy nincs szükségem senkire. De az igazság az, hogy már az ismeretségünk elején éreztem valamit. Más voltál, mint azok a lányok, akik az utóbbi időben körülvettek, és magam sem értem, de tényleg, te még Sophiát is képes voltál kiverni a fejemből. Szóval én csak azt próbálom valahogy kinyögni, hogy nagyon megkedveltelek, és nem úgy, mint egy munkatársat vagy egy barátot. Nagyon béna vagyok – temette az arcát a tenyerébe, én pedig szavai hallatán a megkönnyebbüléstől, és az örömtől egyszerűen felnevettem. Annyira aranyos volt, ahogy szinte kézzel-lábbal próbálta nekem elmagyarázni, hogy mi a helyzet. Egyértelműen látszott mennyire nehéz neki, szóval azonnal rosszul éreztem magam, amiért kinevettem. Becsültem, hogy volt hozzá bátorsága, bár nem értettem, hogy nem láthatja, hogy egész idáig epekedtem érte.

Hirtelen mozdultam felé, hogy egy boldog ölelésben részesítsem. Annyira szorítottam, hogy alig bírta elhúzni a kezeit az arcáról, de végül sikerült visszaölelnie.

- Nem tudod, mióta vártam erre – mondtam neki szélesen mosolyogva, bár arcom nem láthatta, mert még mindig egymást ölelgettük. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Minden bizonnyal úgy nézhettem ki, mint egy idióta, ahogy nevetés közben sírtam.

- Ez azt jelenti, hogy nem egyoldalú? – tartott el magától, de fogta a karomat, és nem engedett túl messzire magától. – Miért sírsz? – lepődött meg.

- Csak boldog vagyok – töröltem meg az arcom, és most már tényleg rosszul éreztem magam, amiért hisztizek.

- Olyan aranyos vagy – mosolygott rám, én viszont a szememet forgatva ráztam aprót a fejemen. Messze éreztem magam attól. – Tényleg nem utálsz?

- Jesszus, dehogy is! – feleltem határozottan, mire kezét visszacsúsztatta a hátamra, és újra magához ölelt.

Ahhoz képest, hogy rengeteg dolog volt, amit meg kellett volna beszélnünk, sokáig öleltük egymást szótlanul. Mindkettőnknek szüksége volt a másik közelségére, hiszen olyan sokáig nélkülöztük, pedig ha mindketten őszinték lettünk volna, már régóta élvezhettük volna.

- Van még valami – kezdett bele újra valamibe. Hátradőltem az ágyon, és onnan figyeltem rá. – A mi esetünk elég fura, és még annál is bonyolultabb, de szeretném, ha minél jobban hasonlítana egy normális kapcsolatra. Tényleg sok dolgot kell helyrehoznom, mert még én magam sem tudok elsiklani néhány tettem fölött. Arra gondoltam, hogy valahogyan kezdhetnénk tiszta lappal, végigmenve egy párkapcsolat minden szintjén. Nem akarok semmit elsietni – hallgatott el, várva, hogy reagáljak valamit.

- Hát tényleg fura ez az egész, de majd valahogy túllépünk az eddigieken – egyeztem bele, bár nem tudtam, hogy pontosan mire is gondol. Mindegy volt már nekem, ha vele vagyok, bárhogy jó lesz.

Még maradt pár óránk a koncert kezdetéig, azt az ágyon fetrengve, egymással beszélgetve töltöttük.

- Igazából miért fogadtad el Paul ajánlatát? – hozott fel egy kényes témát.

- Hát, tudod, hogy anyagilag mi eléggé rosszul állunk, és végül ez volt az, ami meggyőzött, plusz Paul elég jól kampányolt a dolog mellett. Nagyon jól tudta, mivel foghat meg – húztam el a számat arra gondolva, mennyi szórakozást ígért.

- Van valami, amit megígért, de mégsem kaptál meg?

- Nem, nem igazán. Csak azzal csábított, hogy olyan helyeken járhatok, ahová amúgy nem jutnék el, ahhoz képest pedig nekem minden hotel falai ugyanúgy néztek ki eddig. Ezt ne panaszkodásnak vedd – tettem hozzá azért gyorsan.

- Majd én elviszlek – ígérte meg.

- Egyébként jó, hogy feljött ez a téma. Most, hogy együtt vagyunk, nincs szükség a munkámra.

- Semminek nem kell változnia. Csak most már tényleg igazi lesz – mosolygott rám.

- És megint nem lesz fizetésem – emeltem ki azt a részt, ahová ki akartam lyukadni.

- Dehogyisnem! Nem fogjuk megvonni, ne aggódj! – Végigsimított az arcomon, és egyértelműen látszott, hogy nem érti.

- Nem. Én ettől a perctől fogva nem akarok pénzt kapni tőled – szögeztem le.

- Ne butáskodj! Hidd el, nem leszek tőle szegényebb.

- Nem is erre gondoltam – ültem fel arrébb húzódva. – Elv, Liam. Nem hagyom, hogy egy fontot is költs rám.

- De én szívesen segítek – nyúlt a kezemért tovább erősködve.

- Nem – mondtam újra határozottan.

- Jó, beszélünk majd róla Paullal, rendben? - Észrevehette rajtam, hogy felidegesített az akaratosságával, és azzal, hogy nem értette meg a problémámat, ezért békítően nézett rám. Haladás volt, hogy ezt mondta, ezért bólintottam. Paul nem fog fizetni a semmiért, úgyhogy nyert ügyem van.

- Akkor most már visszafekszel mellém? – tapogatta meg az ágyat.

- Tíz percre. Utána indulni kell a koncertre – figyelmeztettem, miközben visszafeküdtem a karjai közé.

- Lehet, hogy az utolsó koncert, amin még öten vagyunk – sóhajtott fel.

- Ha kilép, ti még folytatjátok? – Számomra ez meglepő volt.

- Harry nem akarja. Azt mondta, vagy öten vagy sehogy, de mindenki más folytatná, úgyhogy szavazásos alapon, igen. Harry meg majd beletörődik. – Nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy csak csendben piszkáltam az ujjait. – Beszélnem kell majd Zaynnel, mielőtt hazamegy. Nem hiszem, hogy egy bocsánatkérés elég lenne, de tartozom neki legalább ennyivel. Nem akarom elveszíteni. – Hangja szomorú volt, kínzó volt hallgatni, ahogy magát őrli.

- Nagyra fogja becsülni a bocsánatkérésedet is, és különben... Jó, nem mondom, hogy nem bántottad meg, de nem haragszik annyira, mint gondolod.  – Emlékeztem, hogy még meg is védte Liamet, egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki soha többé nem akar majd szóba állni vele.

- Legyen igazad!

Beszélgetésünket egy kopogás zavarta meg.

- Te mész – gördültem arrébb, hogy fel tudjon állni.

- Ahj, gonosz vagy – szidott le nevetve, aztán hasizomból felült, és az ajtóhoz ment. – Mondd, Niall!

- Engem küldtek, hogy nézzem meg, mit csinálsz – mondta a szöszi.

- Beszélgetünk – állt arrébb, hogy társa ráláthasson az ágyra, azaz rám. – Van valami baj? Bejössz?

- Nincs, csak nem sokára koncert, majd készülődj – felelte.

- Tudom, Bess már figyelmeztetett. Jól vagy?

- Persze, csak ezért jöttem. – Intett egyet, majd eltűnt.

Liam sokáig nézett utána. A homlokán megjelenő ráncokból pedig még onnan is meg tudtam mondani, hogy aggódik.

- Furcsa volt. Vagy csak Zayn távozása miatt van rossz kedve, vagy haragszik rám – morfondírozott, amíg visszasétált az ágyhoz.

Öt percig variált, hogy menjen-e utána vagy inkább hagyja. Esküszöm, vagy háromszor elindult, de aztán végül mindig visszaült a seggére. Meglepődtem mennyire döntésképtelen, eddig nem ismertem ezt az oldalát. Biztos azért, mert minden iránt érdektelenséget mutatott.

- Olyan sokáig variáltál, hogy azóta, ha baja is volt, már biztos megoldotta – nevettem ki. Nem tehettem róla, annyira boldog voltam, hogy eljutottunk idáig, hogy legszívesebben mindenen csak nevettem volna. – Amúgy a stadion felé tudsz majd vele beszélni, ha egy kocsiba ültök.

Ezzel végül sikerült megoldanom a nagy kérdést, és elkezdhettünk készülődni a koncertre. Vagyis inkább csak nekem kellett, mert Liam azt mondta, majd ott felvesz egy másik felsőt, és kész.

- Azt megkaphatom? – mutattam az ágy végére terített pólójára. Nagyon tetszett, és eszembe jutott, hogy pont jó lenne a hosszúsága miatt a szaggatott, fekete leggingsemhez.

- Hány órája is vagyunk együtt? – nézett a karórájára. – Három. És máris lenyúlod a cuccaimat – adta a kezembe.

- Csóró vagyok, nincs pénzem ruhára – viccelődtem, aztán behátráltam a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót. Pillanatok alatt átöltöztem az új szettembe, megfésültem a hajam, és ellenőriztem magam a tükörben, majd vissza is mentem a szobába. – Kész vagyok – jelentettem be, mire megfordult.

- Uh, bármikor, bármelyik cuccomat elveheted, ha ennyire jól állnak. – Elpirultam szavai hallatán, nem hiába, még nem voltam hozzászokva, hogy engem dicsér. – Megcsókolhatlak? – állt meg előttem.

Lenyűgözött minden egyes szavával és mozdulatával. Tényleg komolyan vette, hogy lassan haladjunk, már ebből a három órából is egyértelműen látszott, főleg mivel azóta még egyszer sem csókolóztunk. Megvesztem volna egyetlen szájra pusziért is, de nem akartam elrontani azzal, hogy siettetem, mert tényleg nem tudtam, mennyire lassan is akar valójában haladni. Feleslegesnek éreztem, hogy kérdésére szavakkal is válaszoljak, inkább közelebb hajoltam, de csak annyira, hogy az utolsó pár centit neki kelljen megszüntetnie. Tudom, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor csókolóztunk, de én mégis úgy éreztem. Teljesen más érzés volt úgy, hogy nem kellett magamat emlékeztetnem, az egész csak színjáték, és visszafognom se kellett magamat, nehogy rájöjjön, mennyit jelentenek az érintései.

- Mennünk kéne – húzódtam el éppen annyira, hogy beszélni tudjak.

- Tudom – válaszolta, ám ennek ellenére újra összeérintette ajkainkat. Elmosolyodtam, és élveztem, hogy nem bír betelni velem, de egyikünknek észnél kellett lennie, és tényleg indulnunk kellett, úgyhogy megint megszakítottam csókunkat. Az egésznek az lett a vége, hogy akárhányszor hátrahúztam a fejem, szájon puszilt, de szerencsére a harmadik után ő is erőt vett magán, meggyőződött róla, hogy nála van a telefonja meg az iratai, és elindultunk.

Arcomon letörölhetetlen mosoly ült, miközben kéz a kézben haladunk lefelé. Egy kisebb csapat volt lenn, kocsira várva, de mivel a bandatagokat külön kocsival vitték, minket Paddy azonnal terelt is kifelé az egyik felé. Liamnek szerencséje volt, mert pont abba szálltunk be, amelyikbe Niall volt, így én az úton úgy tettem, mintha ott se lennék, és hagytam, hogy beszélgessenek. Liam bocsánatot kért, megkérdezte tőle, hogy van-e valami, amivel valahogy kiengesztelhetné, de igazából Niall volt az, akivel a legkevesebb összetűzésük volt, így a szöszke viszonylag hamar elfogadta a bocsánatkérést, és amennyire lehetséges volt össze is ölelkeztek. Mosolyogva néztem őket, örültem, hogy legalább egy emberen már túl van Liam. Biztos nehéz lehet beismerni, hogy hibáztál, büszke voltam rá, amiért ilyen hamar képes volt lépni.

- Nagyon vidám vagy, még szerintem összesen nem láttalak annyit mosolyogni, mint ebben a fél órában – jegyezte meg Niall, akinek egyébként mindennapi öltözékéhez tartozott a széles, barátságos mosoly.

- Csak boldog vagyok – mosolyogtam Liamre szégyenlősen. Nem voltam a szavak embere, de szerettem volna, ha tudja, hogy így van.

- Miről maradtam le? – fordult teljes felsőtestével felénk Niall, és gyermeki izgatottsággal nézett ránk.

- Hát igazából is a barátnőm lett – árulta el neki Liam, mire ledöbbenve nézett ránk.

- Mi? Ti ketten? Mikor szerettetek bele a másikba? Mi? – hitetlenkedett. – Zayn egyszer említett valamit, de gondoltam, ez mekkora hülye, mindig kombinál – csapott a homlokára. Hangosan felnevettem a reakcióján, nagyon vicces látványt nyújtott. – Uramisten, légyszí had legyek ott, amikor a többiek megtudják! – ragadta meg Liam karját, én pedig egyre hangosabban nevettem.

Az út hátralevő részén nem lehetett lelőni, mindkettőnket kifaggatott a miértekről, így tudtuk meg egymásról, hogy szinte már az első találkozás óta kedveltük egymást. Ezután persze elhordott minket mindenféle idiótának, amiért eddig kínoztuk egymást, végül pedig egy gratulációra is futotta. Imádtam a hülye kis fejét, amiért mindennek ennyire tudott örülni.

A backstageben hagytam, hogy Liam a saját, megszokott ütemében készülődjön, és addig kissé félve, de megírtam a barátaimnak, hogy mi történt. Sejtettem, hogy Chloe nem fog lelkesedni az ötletért, de bíztam benne, hogy örülni fog a boldogságomnak. Ő volt az első, aki látta, de ő volt az utolsó, aki írt. Az ikrek részletes beszámolót kértek, Chloe viszont csak annyit mondott, hogyha örülök, akkor megpróbálja lenyelni a békát. Elmosolyodtam szavain, hiszen tudtam, mennyire nem bírja Liamet, főleg miután egy nagyobb veszekedés alkalmával a ribanc jelzővel illette, mégis félreteszi miattam a sérelmeit, ez nagyon jól esett.

- Zayn! – kiabáltam utána, amikor sietősen elment mellettem. Nem beszéltem vele azóta, és tudni akartam, hogy érzi magát.

- Fura lesz úgy kimenni oda, hogy talán ez az utolsó koncertem, de valahogy mégsem érzek akkora szomorúságot, mint kellene – magyarázta. – Inkább csak azt, hogy cserbenhagyom a többieket – húzta el a száját.

- Még visszajöhetsz, te is tudod. És várnak is vissza. Mindannyian – mondtam neki komolyan.

- Igen, tudom. Majd meglátom. Remélem, nem okozok neked ezzel csalódást – nézett rám aggódva.

- Nem, ne aggódj. Mondtam, én támogatlak, bárhogy is döntesz. Mondhatok valamit? – rágcsáltam az alsó ajkaimat inkább izgatottságomban, mint idegességemben.

- Persze – bólintott szavainak megerősítéséül, én pedig gyorsan közöltem vele, hogy Liam elmondta, hogy érez, és most úgy néz ki, hogy együtt vagyunk. – Istenem, Bessie, de örülök neki – ölelgetett meg.

- Ti beszéltetek azóta? – kérdeztem kibontakozva öleléséből.

- Nem. Várom, hogy ő jöjjön hozzám.

- Megértem – bólintottam. – Na, jó, menj, majd beszélünk még – mutattam egy nő felé, aki már türelmetlenül integetett neki.

Épp megfordultam, hogy visszaüljek eddigi helyemre, de szó szerint Liam ölelésébe szaladtam.

- Miről beszélgettetek?

- Csak megkérdeztem, hogy van. Kész vagy? – néztem végig rajta, amennyire ölelő karjai engedték.

- Olyan cukik – vinnyogott fel nem messze tőlünk Niall, amivel elérte, hogy mindenki felfigyeljen ránk. Döbbent csend, majd kérdések hada következett, aztán mindenki visszafordult a saját dolgához.

- Köszönjük, Niall! – bólintott felé Liam enyhe iróniával.

- Mondtam, hogy ott akarok lenni, amikor a többiek megtudják – vonta meg a vállát, aztán nevetve arrébb vonult.

A koncert szokatlanul rossz hangulatban telt. A rajongók talán nem vették észre, de én egyértelműen éreztem, hogy a fiúk inkább csak zavarodottan kóvályognak a színpadon, mint sem élvezik azt. Még Niallön is látszott, hogy nem a megszokott, gondolatan gyerek arcát mutatja, amikor pedig mind az öten összeölelkeztek, én magam könnyeztem meg a színpad mellett. Reméltem, hogy a rövid szünetében rádöbben, hogy hiányozna neki, és végül visszajön majd. Nem tudom, miért lettem tőle ennyire szomorú, hiszen nem voltam rajongójuk, – na, jó az egyik tagnak mégis – de nekem ez alatt az idő alatt annyira összeforrt a One Direction fogalma az öt srác nevével, hogy nem tudtam elképzelni, hogyan mehet tovább négy emberrel.

Mindannyian zaklatottan jöttek le a színpadról, és a hotelben azonnal eltűntek a saját szobájukban. Nem volt beszélgetés, nem ültek össze játszani, ahogy mindig szoktak. Liam is maga alatt volt, szó nélkül ment lezuhanyozni, úgyhogy én most jobbnak láttam meghúzni magamat.

- Beszélnem kell Zaynnel – turkált a ruhái között, amikor kijött a fürdőből. Csak egy szürke melegítőnadrág volt rajta, a kelleténél sokkal jobban lecsúszva, szóval sejtettem, hogy egy pólót keres. Nagy bánatomra. Szívesen legeltettem volna meztelen felsőtestén a szemeimet.

- Most? – kérdeztem.

- Nem akarok tovább várni. Utálom ezt. Na, végre! – húzta ki az egyik fekete pólóját, és diadalittasan lengette meg előttem. – Nem akarsz átjönni velem? – sandított rám, bár ő is nagyon jól tudta, hogy kettesben kell beszélniük.

- Nem, de itt foglak várni – mutattam az ágyra, aztán javítottam magam. – Mármint a szobában. Itt leszek. Érted – mentegetőztem.

- Értettem – derült rajtam jól, aztán adott egy puszit az arcomra. – Sietek vissza.

- Sok sikert – mosolyogtam rá, majd miután becsukta az ajtót, én is elmentem lezuhanyozni.

Sokáig telefonoztam az ágyba, de Liam még mindig nem jött vissza, én pedig egyedül nagyon hamar elálmosodtam. Végül már nem bírtam nyitva tartani a szemeimet, és elaludhattam, mert nem sokkal később arra keltem, hogy mozog alattam az ágy. Dünnyögtem egyet, ahogy megcsapott az illata, és felé fordultam.

- Bocsi, hogy felébresztettelek – mentegetőzött. Túl fáradt voltam, hogy bármit is mondjak, ezért csak közelebb feküdtem, és amint átölelt, már újra aludtam is.