Epilógus

Amikor kinyitottam az ajtót, meglepetten néztem szembe Liammel. Földbe gyökerezett a lábam, és a szavam is elakadt, egy valami viszont nem maradt mozdulatlan, és az az őrült ütemben verő szívem volt. Attól féltem, hogy áthasítja a mellkasom, és Liam kezében köt majd ki, ami ha belegondolok, képletesen már meg is történt, hiszen ha ilyen reakciót vált ki belőlem azzal, hogy megjelenik az ajtómban, akkor már övé a szívem minden egyes millimétere, és még csak esélyem sincs arra, hogy visszakapjam.

- Bemehetek? – mutatott a hátam mögé bizonytalanul. Valószínűleg nem azt várta, hogy érzelemmentes arccal, szótlanul fogom üdvözölni. Nem is így terveztem, de hirtelen meglepődtem, mivel nem szólt, hogy meglátogatna, sőt még arról sem írt, hogy itthon van. Én pedig a lehető legpocsékabbul néztem ki. A hajam copfba volt kötve, de mivel a kanapén fetrengtem, félig kicsúszott belőle a gumi, ezzel egyetemben néhány rövidebb tincs kikandikált. A hatalmas pólóról inkább ne is beszéljünk, és ami a legjobb, hogy ez pont az övé, csak nálam maradt. Kínosan éreztem magam, hogy látja, még mindig hordom a cuccait. Ám talán az volt a legelkeserítőbb az egészben, hogy míg én úgy néztem ki, mint egy csöves, aki már legalább egy hónapja a híd alatt lakik, addig ő tökéletesen festett, mint mindig. Borosta fedte az arcát, és az Adidas felsőjének a kapucnija a fejére volt húzva, de csak annyira, hogy elől kilátszódjon a szinte művészien beállított haja. Oké, tehát egyszóval lélegzetelállító volt.

Arrébb álltam, hogy elférjen mellettem, de hiába volt bőven helye, direkt úgy intézte, hogy a keze hozzáérjen az enyémhez, amikor elhalad mellettem. Becsuktam az ajtót, majd utána sétáltam a nappaliba. Mivel egybe volt nyitva a konyhával, és tulajdonképpen a két helyiséget csak az átadópult választotta el egymástól, amíg ő helyet foglalt a kanapén, én töltöttem ki a pohárba vizet, majd odavittem neki.

- Köszönöm – kortyolt bele, majd letette az előtte lévő üvegasztalra.

- Nem tudtam, hogy itthon vagy – ültem le mellé, de azért megtartottam az egy embernyi távolságot. Vagyis próbáltam, de nem tetszett neki, szóval közelebb ült, és úgy nézett rám.

- Én sem tudtam, hogy hazajövök – nevette el magát. – De reggel azzal az érzéssel keltem, hogy látnom kell téged, szóval itt vagyok – tárta szét a karjait. Boldogan rámosolyogtam, ezzel próbálva a tudtára adni, hogy nagyon örülök, hogy meglátogatott. – Viszont nincs sok időm, mert este koncertünk van Chicagóban, szóval bele is…

- Amerikából utaztál hozzám? – tátottam el a számat.

- Érted bármit – simított végig az arcomon.

- Őrült vagy – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Szóval bele is kezdek abba, amiért jöttem, mert hamarosan indul a gépem vissza. El sem tudod képzelni mennyit sakkoztunk az időeltolódással. De végül kiszámoltuk, hogy mennyi időt tudok itt tölteni, anélkül, hogy lekésném a koncertet – jegyezte meg mellékesen, én pedig hangosan felkacagtam. Elképzeltem, ahogy számolgatott, majd inkább megkért valakit, hogy segítsen neki.

- Kíváncsian hallgatlak – fordultam az egész felsőtestemmel felé.

- A repülő úton is azon törtem a fejem, hogy mit mondjak neked, amikor beállítok, de annak ellenére, hogy fejben összeraktam a szöveget, megint nem tudom, hol kezdjem. A levélben, amit még postán küldtem – rázta meg hitetlenkedve a fejét – már megindokoltam, hogy miért hagytalak szó nélkül elmenni. Annyira hihetően adtad elő, elhittem, hogy neked így jobb lesz, és csak reméltem, hogy hosszútávon majd nekem is könnyebb lesz, de mint kiderült, egyikünk esetében sem jöttek be a számítások. Csak a magam nevében tudok beszélni, fogalmam sincs, hogy teltek a te napjaid, de az enyémek borzalmasak voltak. A srácok ideiglenesen fel tudtak vidítani, és egész jól játszottam, hogy minden rendben, de belül nem voltam ennyire kemény fiú. Minden este szorongattam a telefonomat, azon gondolkozva, hogy hívjalak-e vagy hagyjam, hogy minél hamarabb túl tudj rajtam lépni. Életemben nem voltam még ilyen bizonytalan, a srácoktól vártam a tanácsokat, de nehéz, amikor négyféle véleményt kapsz, és el kell döntened, hogy kiében lehet a legnagyobb igazság. Szóval végül magamra maradtam a gondolataimmal, és megírtam neked azt a levelet. A válaszod után tudtam, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy visszakapjalak. Mindketten láthattuk, hogy egyáltalán nem működött ez a „szakítunk, elfelejtjük egymást, és boldogok leszünk” dolog. Valószínűleg nem sok minden fog változni, de azt legalább már tudni fogjuk, hogy milyen egymás nélkül, szóval talán jobban meg tudjuk becsülni azt a kis időt is, amit együtt tölthetünk – fogta meg a kezem, aztán cirógatni kezdte az ujjaival.

- Nálam rosszabb volt a helyzet – suttogtam, aztán kicsit erőteljesebben folytattam. – Egy időre visszaköltöztem anyáékhoz, de nem sokáig bírtam ott, aztán Los Angelesbe kötöttem ki Kellynél. Volt egy beszélgetésem Harryvel, nem tudom, mesélte-e, aztán jobbnak láttam hazajönni. Munkával foglaltam le magam, mindenki meg volt lepődve, hogy mennyit vagyok bent, de amíg nem maradtam magamra, addig némileg jobb volt. A leveled után képtelen lettem volna elfogadni, ha nem beszéljük meg a dolgokat, de most itt vagy, szóval... – néztem le a kezeinkre, amik most már össze voltak kulcsolva. Ennek hatására olyan nyugalom áradt szét bennem, amitől úgy éreztem, hogy minden rendben lesz.

- Idefelé tettem egy kis kitérőt – húzta ki a kezeim közül a sajátját, majd a zsebében kezdett kotorászni. Egy apró dobozt emelt ki belőle, amit bizonytalanul kezdtem vizslatni. – Nem tudom, miben lesz másabb, ha újra kezdjük, de számomra ez az egy hónap bizonyította, hogy nem tudok nélküled élni – nézett fel rám a kezében tartott dobozról, de én csak arra tudtam koncentrálni. Édes Istenem, könyörgöm, hogy ne gyűrű legyen benne! – Szóval nem látom értelmét, hogy várjunk, azt akarom, hogy valami kézzel fogható is jelezze, hozzám tartozol – folytatta tovább mondandóját, majd a dobozra nézett, és lassan felnyitotta. Szinte feljajdultam, amikor megláttam, hogy sejtésem beigazolódott.

- Liam – suttogtam megsemmisülten, próbálva félbeszakítani, de nem hagyta magát.

- Szeretném, ha a menyasszonyom lennél. – Amint kimondta, elsírtam magam és egy aprót ráztam a fejemen, mert nem hittem el, hogy tényleg azt kéri, legyek a felesége. Ez őrültség.

- Liam, nagyon szeretlek, muszáj, hogy tudd – kezdtem bele, miközben azon igyekeztem, hogy ne bántsam meg. - De ez... korai és - kerestem a szavakat, melyeket láthatóan minden próbálkozás ellenére nem találtam. – Most vagyunk túl egy balhén, szakítottunk – töröltem meg az arcom, majd felnéztem rá. Arca csalódott volt, és rettegtem, hogy emiatt feláll, és sose látom majd többet. – Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha elköteleznénk magunkat, anélkül, hogy tudnánk, tudunk-e együtt élni, és a többi. Csak ezért mondom azt, hogy nem, de hidd el, nagyon szeretlek, és jól esik, hogy úgy érzed, velem akarod leélni az életed, de várjunk még vele. Tedd el a gyűrűt, – csuktam le a tetejét, aztán finoman eltoltam a kezét – és később kérd meg újra a kezem. Ha addig minden jól működik, biztos igent fogok mondani – fejeztem be, ám ő még mindig letörten ült. – Ne haragudj rám – ültem hozzá még közelebb, így már teljesen hozzá simultam. – Tudom, hogy bátorság kellett ehhez, és nem akartalak megbántani – magyaráztam neki újra.

- Tudom – sóhajtott fel. – Megértem. – Nem hangzott őszintén.

- Annyira szeretlek – öleltem át. Kellett egy kis idő, amíg reagált, de végül a derekamra simította a kezét, és szorosan magához húzott.

- Én is szeretlek – duruzsolta a fülembe, aztán lassan megcsókolt. Annyira gyengéd volt, hogy szinte olvasni tudtam belőle, mi mindent próbál elmondani az érintéseivel. Úgy éreztem, hogy szétrobban a mellkasom a boldogságtól. Elmondhatatlanul szerettem, és legszívesebben annyiszor mondtam volna ki ezt hangosan, ahányszor a szívem dobbant egyet. Amikor el akart húzódni, utána hajoltam, és a kezemet a tarkójára vezettem, hogy esélye se legyen újra ilyesmivel próbálkoznia. Belemosolygott a csókunkba, aztán egy kis idő múlva lefejtette kezeimet a nyakáról. Kíváncsian és türelmetlenül vártam, hogy mit akar mondani.

- Viszont nem teszem el a gyűrűt. Akkor legalább fogadd el ajándékként – emelte fel a kanapéról a dobozt, majd kivette belőle az apró ékszert. Amikor tiltakozni kezdtem, mérgesen felnézett rám. – Ha már megcsorbítottad a büszkeségem, legalább annyi sikerélményt hagyj, hogy örömet tudjak szerezni - mondta, mire én csendben maradtam, és hagytam, hogy felhúzza az ujjamra a csodálatos és valószínűleg méregdrága ékszert. – Vedd úgy, mint egy fogadalom gyűrűt – nyomott egy puszit a kézfejemre, aztán hagyta, hogy gyönyörködjek benne.

- És mit is fogadok meg vele? – szakítottam el a tekintetem a kezemről.

- Hogy legközelebb igent mondasz – húzott bele az ölébe.

- Fogadom! – nevettem fel, mire ő megforgatta a szemét, hogy miért viccelem el. Igazából komolyan gondoltam, szóval nem volt oka panaszkodni. – Nagyon szép, köszönöm szépen – adtam egy puszit az arcára, mire felháborodottan horkantott.

- Van fél órám, amíg még veled lehetek. Felejtsd el, hogy addig beérem holmi kis arcra puszikkal – közölte velem, majd letámadta az ajkaimat, én pedig nevetve hagytam, hogy birtokba vegye őket.