Vizsgaidősuck

Életem legelvetemültebb ötlete volt, hogy továbbtanuljak. Minden vizsga előtt szidtam magam ezért a döntésemért, mert borzalmas volt egész nap csak tanulni. Azonban én biztosra akartam menni. Ha nem jön össze a modellkarrierem, kell lennie valami B tervnek, és ez a fotózás. A suliban viszont keményen elvárják, hogy minden, ami valaha elhangzott a terem falain belül, tudjuk. A sok munka mellett nekem nem volt időm tanulni, így a vizsga előtti két napban kezdtem el éjt nappallá téve bújni a művészettörténet tankönyvemet. Kismillió kép volt benne, és a nap felénél már mind egyformának tűnt. Csak ültem az ágyamon, a hátamat a falnak döntöttem, ölemben ott volt a füzetem, de már semmi nem volt hajlandó a fejembe mászni. Ötössel szerettem volna végezni, de tudván, hogy a vizsga előtti napon délután hatkor még Michelangelót sem ismerem fel, elkezdtem attól félni, hogy egyáltalán átmegyek-e. A laptopomat hívtam segítségül, hátha majd az internetről összegyűjtött anyagot könnyebben felfogom, de nem így történt. A kétségbeesés keveredett a fáradtsággal, egy pillanatra a tenyerembe is hajtottam az arcom, miközben ismételgettem, hogy ne most adjam fel, illetve nyugtattam magam, hogy már nem kell sokáig kibírni, úgyhogy végül erőt vettem magamon, és újra a könyv fölé görnyedtem.

A Skype ütemes csörgése azonban megzavarta az újonnan érkezett elszántságot, főleg, amikor megláttam, hogy Liam hív. Már valahol Európát járták, úgyhogy újra vissza kellett térnünk a jól megszokott videó-telefonáláshoz. Amikor elfogadtam a hívást Harry vigyorgó arcát láttam meg.

- Hello, kislány – köszöntött lelkesen, amit legalább ugyanekkora örömmel viszonoztam.

- Megmentetted az életem – tudattam vele az információt, és utána azt is elmeséltem neki, hogy pontosan miért voltam halál közeli állapotban. – Liam hol van? – érdeklődtem a barátom felől. Hiába voltam jóban a többi sráccal is, nekem ő kellett.

- Jön már a herceg nem sokára, csak előbb kigyúrja magát, hogy jól nézzen ki – viccelődött kicsit, aztán visszatért a tanulás témára. – A művtöri specialistája ül veled szemben. Majd én segítek megtanulni – húzta ki magát büszkén.

- Biztos vagy te ebben? – nevettem ki. Tudtam, hogy ért pár dologhoz, de abban is biztos voltam, hogy nem a festményekhez van jó szeme. Kikerestem egy képet a könyvben, majd felmutattam neki. – Ki festette?

- Picasso – vágta rá tudálékosan. Hangosan felnevettem, hiszen köze sem volt hozzá. – Na, ez csak tévedés volt. Kérdezz másikat! – követelte az újabb képet, amit vigyorogva ugyan, de meg is adtam neki. – Michelangelo! – Gondolom az összes ismerete erre a két személyre épült, mert ezután bármit mutattam is, őket ismételgette. Nagyon nevettem, viszont miközben őt javítgattam, tényleg megtanultam a tananyagot. Reméltem, hogy azokat fogja kérdezni a tanár, amiket átbeszéltünk, mert a többiről tényleg fogalmam sem volt. – Előkerült a herceg – kiabálta nekem Liam felé nézve, amikor belépett az ajtón, majd rögtön lerántotta maga mellé.

Mosolyogva integetett, nekem pedig az eddig is széles mosolyom, immáron körbefutott a fejemen. Harry nem felejtett el megjegyzést tenni cselekvésemre.

- Na, szevasz, Tökfej, szeretnék egy kis időt a hercegemmel tölteni – utaltam arra, hogy örülnék, ha most egy kicsit lenyugodna. Természetesen nem teljesítette a kérésemet, és még egy darabig boldogított minket a hülyeségeivel. Végül is nem bántam, hiszen imádtam az idióta fejét.

- Mesélj! Mi a helyzet? – kérdezte Liam érdeklődően, amikor ketten maradtunk. Az ölébe tette a laptopját, és úgy állította, hogy lássam az arcát. Fintorogva magyaráztam neki, hogy meg fogok bukni másnap, mire ő is felajánlotta, hogy segít megtanulni, de inkább úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom tovább az anyaggal. Vele akartam beszélni, úgy éreztem, sokkal hasznosabb.

- Hiányzol, babe – húzta el a száját, és én is abbahagytam a mosolygást. – Mikor lesz az utolsó vizsgád?

- Ha a holnapi sikerül, akkor végeztem. – Furcsa volt belegondolni, hogy letudtam őket. Vizsgaidőszakban annyit tanultam, hogy néha még a napokat sem tudtam követni. Csak bújtam a könyveket, úgyhogy jó volt azt érezni, hogy holnap véget ér ez a szakasz.

- Utána nem tudod szabaddá tenni magad egy kicsit? Pár hétre eljöhetnél hozzám – vetette fel, aztán mielőtt válaszolhattam volna magyarázkodni kezdett. – Tudom, hogy nagy kérés, hogy hagyj ott mindent, de én tényleg nem tudok innen szabadulni. Ha tudnék, már nem itt ülnék – bizonygatta, de nem volt rá szükség, mert magamtól is nagyon jól tudtam.

- Elég – csitítottam el, hogy végre én is szóhoz jussak. – Meg tudom oldani, odautazok – mosolyogtam újra, mire ő is követte példámat. Liam nem volt a szavak embere, néha azt is nehezére esett kimondani, hogy szeret vagy, hogy hiányzok neki, de tulajdonképpen nem is volt rá szükség, mert a tetteivel bizonyította szerelmét. Beszédes szemei miatt egyetlen pillantásából is láttam, hogy érez irántam. Most pedig örült, mérhetetlenül örült, ennek ellenére csak egy jót bökött ki.

- Nem tartalak fel? Mert ha tanulni szeretnél, megértem – kérdezte meg újból, hogy nem-e zavar.

- Liam Payne, maga le akar rázni? – húztam össze a szemöldököm. Nevetve mentegetőzött, hogy nem áll szándékában, és ezt én is pontosan tudtam. Csak vicceltem.

- Szia – hajolt be a képbe Niall. Olyan közel volt a kamerához, csak a fél arcát láttam, aztán szerencsére leült Liam mellé, így mindkettőjük belefért a képbe. Viszonoztam köszönését, majd a hogy létéről kérdeztem, aminek hatására ő elmesélte, hogy fáradt, aztán ráhajtotta a barátom vállára a fejét, és úgy tett, mint aki alszik. Liam viccesen, élvezkedő fejjel megsimogatta a haját, amin jót nevettem. Aranyosak voltak.

- Hé Niall, megcsalsz Liammel? – hallottam meg a háttérből Zayn felháborodott hangját. Komolyan mondom, velük még a hétköznapi beszélés is izgalmas.

Amíg beszélgettünk, időm sem volt azon rágódni, hogy mi lesz másnap a vizsgámon, utána pedig már aludtam is, hogy kipihenten csinálhassam végig a kivégzésem.

Eszeveszett nagy szerencsém volt, hogy a tanárunk nem figyelt oda annyira, így megbeszéltem a mellettem ülő lánnyal, aki úgy nézett ki, hogy mindent tud. Nem akartam kihasználni, ezért megígértem neki, hogy legközelebb hozok majd egy csokit. Nagyon tiltakozott ellene, legalább ezerszer elmondta, hogy szívesen segített, nem azért, mert cserébe várt valamit. El is hittem neki, de ettől függetlenül nem tágítottam. Régen is így tettem mindenkivel, akihez segítségért fordultam, most is így akarok tenni. Nem szeretnék megváltozni a hirtelen jött hírnév miatt, ezért görcsösen ragaszkodtam az addigi szokásaimhoz. Az ismerőseim megszaporodtak, általános iskolás osztálytársaim kezdtek el érdeklődni irántam hirtelen, unokatesók, akikkel már évek óta nem is beszéltem. Egyszeriben mindenkit érdekelni kezdtem. Én pedig ennek egyáltalán nem örültem. Talán más élvezte volna, hogy középpontba került, talán egy pár évvel ezelőtt még engem is ezt csábított, de most, hogy belecsöppentem, rájöttem, mennyire nem jó érzés, amikor tudod, hogy csak azért barátkoznak veled, mert rajtad akarnak felkapaszkodni. Ami pedig a legrosszabb, hogy nagyon nehéz eldönteni, ki az, akire tényleg számíthatok, és ki az, akire nem. Szívesen beszélgettem a volt osztálytársaimmal vagy a családtagokkal, hiszen engem is érdekelt, mi a helyzet velük, de némelyikük szándéka annyira egyértelmű volt, hogy elkapott a hányinger. Egyszóval nehéz volt, és az egyetlen ember, aki ebben teljes mértékben megértett, mert a saját bőrén tapasztalta, kilométerekre volt tőlem, így megbeszélni se tudtam senkivel. Jó, nem mondom, hogy Amanda, Andy vagy anyáék nem hallgattak meg, de mélyen belül tudtam, hogy nem rájuk van szükségem. Bármennyire is szerettem őket, Liamet nem tudták pótolni.

Talán nem gondoltam át rendesen, amikor eldöntöttem, hogy Victoria’s Secret modell akarok lenni. Talán túlbecsültem magam, azt hittem, elbírok majd vele, de eddig egészen úgy festett, hogy szétcsúszok és el fogok bukni. Az egyetlen mázlim, hogy ez nem a karrieremben látszott meg, hanem a suliban. Éreztem, hogy abba kéne hagynom a tanulást, hiszen az A terv bejött, és hogyha ennek valamikor vége is szakad, akkor sem lesz már semmilyen nehézségem hátralévő életemben, de nem akartam erre alapozni. Ez annyira nem én voltam. Így hát továbbra is kimerülésig csináltam. Az egyetlen dolog, ami vígasztalt, hogy a suli nekem a művtöri vizsgám napján befejeződött. Most lesz két hónapom, amikor csak a munkámra és magamra koncentrálhatok, reményeim szerint ez idő alatt, rájövök, hogy érdemes-e továbbtanulnom, illetve nagyobb kérdés, hogy bírnám-e hosszútávon. Mert eddig tényleg úgy néz ki, hogy túlvállaltam magam. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy a párkapcsolatom bánja, már így is éppen elég sok helyen sérült a kisebb szóváltások alatt.