Kvartett, a nagy négyes

Sziasztok!

Egy napos késéssel tudtam csak hozni a részt, bocsánat az ígéretem megszegéséért, igyekszem, hogy a továbbiakban ne forduljon elő ilyen sokszor. Viszont nagyon hálás lennék, ha pipálnátok vagy írnának pár szót, mostanában nagyon megcsappantak ezek a dolgok. Ha valami nem tetszik, írjátok meg nyugodtan, próbálok rajta változtatni. Csak jelezzétek, hogy olvastok, mert különben nem látom értelmét a publikálásnak. Mellesleg ez a rész több mint ÖT oldal, sokat dolgoztam vele, szóval jól esne némi visszajelzés. Bízom bennetek.

xxx Larissa

Mióta Liam hazajött, Amandyvel kiegészülve, a négyesünk elválaszthatatlanná vált. Persze arra időre, amikor mindenkinek volt dolga, hanyagoltuk egymás társaságát, de szinte beköltöztünk egymás lakásába. Én bejártam a sulimba, mert a vizsgaidőszak előtt még volt egy hét. Igyekeztem beszerezni a könyvtárból a tananyaghoz szükséges könyveket, és a londoni VS-be is benéztem, hogy bemutatkozzak az új munkatársaimnak. Andy néha, amikor volt kedve, bement a munkahelyére, Amanda pedig szintén a tanulmányait folytatta. Egyedül Liamnek nem volt semmi dolga, a kis pihenőt viszont igazán megérdemelte, mert amikor hazajött, teljesen le volt amortizálva. Majd’ két napot átaludt, mire úgy érezte, hogy kipihente magát.

A mai napon Liam háza lett kiszemelve a kvartett gyűlésére, úgyhogy már korán reggel a nappalijában fetrengtünk a kanapén. A két srác már lejátszott egy focimeccset a FIFA-val, amihez mi szolgáltattunk érdekes kommentárokat, mivel Amandának és nekem annyi közünk volt a focihoz, mint Andynek az énekléshez. Azaz semennyi. Ám ellentétben Andyvel, mi nem is erőltettük a dolgot, ő viszont képes volt egész nap énekelni, jobban mondva kornyikálni, amit igencsak nehéz volt megszokni, de egy idő után azt vettem észre, hogy már immúnis vagyok rá.

- Mindjárt jövök – pattant fel Andy a helyéről, aztán elhagyta a helyiséget.

- Hova mész? – kérdezte Amanda, mi pedig vele együtt kíváncsian vártuk a választ. Csakhogy nem kaptunk.

Pár perc múlva halkan mögénk settenkedett, és valamivel lövöldözni kezdett, mire mindannyian felkiáltottunk. Liam felpattant a kanapéról, és rávetette magát, próbálta megszerezni tőle a játék pisztolyt, de csak annyit ért el, hogy még több helyen eltalálták a kis golyók. Andy rendkívül jót szórakozott a dolgon, és amíg nem rám lőttek, addig én is jót mosolyogtam, ám miután Liamnek nem sikerült megkaparintania a fegyvert, elszaladt, majd három másikkal tért vissza. Komolyan mondom, ez a két srác az öcséim szobájában baromi jól ellenne.

Hatalmas harc kerekedett, próbáltunk elmenekülni egymás elől, de valahonnan mindig felbukkant egy golyó, ami oldalba vágott. Amikor a fedezékünkből kiszabadultunk, fel-le szaladgáltunk a lakásban, miközben a műanyag fegyverek eszeveszettül kattogtak, egy idő után viszont ellőttük az összes golyót, úgyhogy abbamaradt a játék.

- Andy, nem vagy normális – közöltem vele, amikor jókedvűen, de kifáradva lezuhantam a kanapéra. Már nem kellett félnem a lövésektől, mert senkinél nem volt ott a játékszer.

- Mi? – háborodott fel. – Ti csináltatok ekkora háborút!

- Hol? – kiáltott fel Amanda nevetve. – Ezt életem, te kezdted – bökdöste meg a mellkasát.

- Szép, mondhatom. Milyen barátnő vagy te? Meg se védesz! – tettetett hitetlenkedést, aztán nyomott egy csókot a barátnője szájára.

Továbbtárgyaltuk, hogy ki a legbetegebb közülünk, miközben hangosan nevettünk, mert az egész társalgás vicc volt. Szívattuk egymást, kötözködtünk, de persze csak úgy, ahogy jó barátok közt szokás.

- Csináljunk muffint – csapta össze a kezét Liam. Fogalmam sem volt, honnan jött neki az ötlet a beszélgetés kellős közepén, de nekem most nem volt kedvem sütögetni.

Andy is belelkesült az édesség hallatán, és végül kitalálták, hogy majd ők ketten megcsinálják, mi addig maradjunk itt. Amanda és én felnevettünk, de nem akartuk megsérteni őket, úgyhogy rájuk hagytuk, és magunkban elkönyveltük, hogy ebből katasztrófa lesz. Még Liam csak-csak megoldja a dolgokat, de ha Andy közben a sok baromságát előadja, akkor még az is lehet, hogy cukor helyett só kerül a sütibe.

Amíg ők a konyhában ügyködtek, mi bekapcsoltuk a tévét, és a benne lévő műsorokat kezdtük kibeszélni. Néha a konyha felé füleltünk, hogy vajon mi folyhat odabent. Én személy szerint nagyon szívesen végignéztem volna, ahogy csinálják, de ki lettünk tiltva a konyhából, semmiért nem mehettünk be, úgyhogy csak a hangok alapján tudtuk megítélni, vajon hogy sikerül nekik a művelet.

- Andy, te fasz! – hallottam meg Liamet kiabálni, majd rögtön utána a gurgulázó nevetésüket.

- Szerinted mit csinálnak? – kérdeztem Amandától. Nem bírtam kordában tartani a kíváncsi énemet, egyszerűen muszáj volt tudnom, ezért felálltam, és megszegve minden parancsot, a konyha felé igyekeztem.

Amint megjelentem az ajtóban Andy előttem termett, és a vállamnál fogva kifelé kezdett tolni. Minden erőmet bevetettem, de meg se kottyant neki, arra pedig külön odafigyelt, hogy se a keze alatt, se mellette ne tudjak elnézni.

- Na, – nyavalyogtam – legalább egy puszit had adjak… - Mielőtt végigmondhattam volna oda tartotta az arcát. Hitetlenkedve megráztam a fejem, majd vigyorogva adtam neki egy apró pofont. – Nem neked, te lüke! – Elnevette magát, de továbbra sem engedett beljebb, aztán Liam odasétált, egy pillanatra a számra tapasztotta a sajátját, majd becsukta előttem az ajtót.

- Én is szeretlek – kiabáltam be neki, mire újra felhangzott a nevetés.

Kudarcot vallva ültem vissza Amanda mellé, és türelmetlenül vártam, mi lesz az eredmény. Több mint egy teljes óráig tartott, amíg elkészítették, úgyhogy bőven volt ideje az oldalamon lévő lyuknak óriási méretűvé tágulnia a kíváncsiságtól. Az igazat megvallva jó illatok terjengtek a levegőben, szóval kezdtem rá látni egy csöppnyi esélyt, hogy mégis enni fogunk a süteményből. Amikor végre elkészültek, egy tálcán hozták ki nekünk a remekművüket, aminek a tetején még rózsaszín cukormáz is volt. Azt mondjuk nem mondanám, hogy szépen el volt rajta oszlatva, de az igyekezet azért látszott. A biztonság kedvéért Amanda meghagyta nekem a kóstolás elsőségét, de miután elismerően hümmögtem, ő is elvett egyet. Közben a két srác egy pacsival vette tudomásul, hogy jó munkát végeztek.

- Gyerekek, lassan menni kéne haza – csapta össze a kezét Andy kicsivel később, de azért nem mozdult a helyéről.

- Hova sietsz ennyire? – kérdezte Liam, hiszen még csak délután kettő körül volt.

- Egy ebéd keretében bemutatom a családomnak – magyarázta Amanda, mire Liam felkiáltott. – Bár ez az ebéd inkább korai vacsi lesz szerintem.

- Ó, tényleg! Anya mondta, hogy örülne, ha valamikor mi is elmennénk hozzájuk, hogy megismerjenek – címezte nekem szavait, mire megrántottam a vállam.

- Felőlem mehetünk bármikor.

- Menjünk mi is ma, úgysem volt semmi programunk mára – javasolta, én pedig beleegyeztem.

Kikísértük Amandáékat, természetesen még vagy fél órát beszélgettünk velük az ajtóban, aztán Liam hazatelefonált, hogy a hirtelen ötletet megossza az anyukájával is.

- Ez így nem jó, kisfiam. Nem is főztem még semmit, nem készülnék el – aggodalmaskodott. Ki volt hangosítva, így én is hallottam. Elmosolyodtam, aztán eltátogtam Liamnek, hogy segítünk megcsinálni, ne aggódjon emiatt. Nem akartam belepofátlankodni a beszélgetésbe, illetve még nem is beszéltem sosem az anyukájával, ezért nem mondtam hangosan.

- Lara azt mondja, hogy majd együtt megcsináljuk – közvetítette felvetésemet, amibe aztán bele is egyezett.

- De akkor gyertek át most, hogy neki tudjunk állni – kért minket, ezért miután átöltöztünk, beültünk a kocsiba, és el is indultunk hozzájuk.

Kíváncsi voltam, hol nőtt fel, milyen az ottani szobája, milyen a családja. Kíváncsiságommal vegyült egy kis idegesség is, hiszen – bár Liammel sosem beszéltünk exekről – tudtam, hogy az egyik régebbi barátnője nagy favorit volt, ám reméltem, hogy attól még velem is megbarátkoznak majd. Az út két órás volt, ami alatt rádiót hallgattunk, és beszélgettünk.

- Tudod, mire gondoltam még? – nézett felém egy pillanatra, aztán visszaterelte a figyelmét az útra. – Hogy az egyik angliai koncertünkre eljöhetnél. Persze csak ha van kedved, nem kötelező – tette hozzá gyorsan, mire megforgattam a szememet.

- Hát az az igazság, hogy nem szeretem a tömeget, meg a nagy hangzavart, szóval nem hiszem, hogy tudnám élvezni – fordultam felé komolyan, de amikor megláttam a csalódott arckifejezését, elnevetettem magam. – Jaj Liam, most komolyan? Olyan könnyű téged becsapni – nevetgéltem továbbra is.

- Gonosz vagy, tudod? – lökte meg a térdem finoman a váltóról elvett kezével.

- Miért félsz mindig megkérdezni ilyen dolgokat? Le szoktam harapni a fejed vagy mi? – Többször volt már rá példa, hogy nem volt magában egészen biztos, és olyankor elég érdekesen tudta feltenni a kérdéseit.

- Nem – rázta meg a fejét – csak… nem tudom. Nem akarom rád erőltetni az életem, így is bőven van mit megszoknod. A rajongókat, a távolságot, és had ne soroljam tovább.

- Meg tudok birkózni vele, hidd el nekem – mosolyogtam rá. Reméltem, hogy tényleg tudja, bár nagy terhet jelentenek ezek a dolgok, érte megéri. Bármi.

- Tudom – fogta meg a kezem, rárakta a váltóra, aztán rásimította a tenyerét a kézfejemre. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott az első alkalom, amikor ezt csinálta. Úgy tűnt, mintha már vagy ezer éve lett volna. – Nagyon jól kezeled, igazából néha csodálkozom is, hogy mennyire jól. Nem tudok elég nagy köszönetet mondani, amiért még ezek mellett is velem vagy.

- Nem kell megköszönnöd – ingattam a fejem hitetlenkedve. – Csak szeress! Legyél velem, amikor tudsz, ölelj meg, csókolj meg, ez bőven elég.

- Megtenném ezeket ilyen sorrendben, de most nem tudom, mert vezetnem kell – nevette el magát, aztán újra megkomolyodott.  – Csak félek, hogy egyszer történik valami olyan, ami már neked is sok, és nem akarod tovább csinálni.

- Nincs olyan körülmény, ami megingathatna – biztosítottam róla, és tényleg komolyan is gondoltam. – Ne gondolkozz ilyeneken, csak feszült leszel tőle. Igen, rossz olvasni olyan üzeneteket, amiben szidnak, vagy például az is elég idegesítő, hogy a rajongóid nem tudnak továbblépni a Danielle témán – jegyeztem meg, csakhogy tudja, tudok róla és megvan a saját véleményem – de hát ez van. Sosem voltam valami népszerű ember, valamiért senkiben nem olyan benyomást keltettem, amilyet én szerettem volna. Megkérdeztem néhány embert, hogy mi volt az első benyomása rólam, és ott van például Amanda, ő is azt hitte, hogy valami beképzelt picsa vagyok, te is azt hitted, hogy könnyen kapható vagyok, hogy szépen fejezzem ki magam. Valamiért ez jön le az embereknek, pedig esküszöm, soha nem viselkedtem úgy, hogy ezt érezzék. Legalábbis én sosem vettem észre. Talán ilyen a kisugárzásom, de ez ellen úgysem tudok tenni. Megszoktam a rosszindulatú megjegyzéseket, mellesleg nem igazán érdekel más ember véleménye. Szeretlek, boldog vagyok veled, és ezen nem pár fanatikus tinédzser fog változtatni – fejeztem be a rögtönzött kis monológom. Reméltem, hogy érti, hova akarok kilyukadni.

- Belepusztulok, annyira szeretlek – reagálta le rögtön, amiből egyértelművé vált, hogy sikerült megragadnia a lényeget. – De azt szögezzük le, hogy nem gondoltak kurvának.

- Mindegy – rántottam meg a vállam. Ebből nem akartam vitát nyitni, mert úgysem tudott volna meggyőzni. De nem haragudtam rá, szóval nem láttam értelmét, hogy ezen civódjunk.

Hamarosan lefordultunk az autópályáról, és az utcákon kezdtünk bolyongani. Meg sem tudtam jegyezni, merre mentünk, annyiszor kellett bekanyarodnunk, de végül leparkolt egy barátságos ház előtt.

- Szóval csak, hogy minden világos legyen. Akkor eljössz a koncertre? – fordult felém, miután leállította a motort, és kikapcsolta az övét.

- Semmi pénzért nem hagynám ki – mosolyogtam rá. Válaszom után megcsókolt, aztán kiszálltunk a kocsiból. – Oké, azt hittem, nem fogok parázni, de kezdek izgulni – vallottam be neki, miközben mellette toporogtam. Csak elnevette magát, majd megfogta a kezem, és húzni kezdett a bejárat felé.

Kopogott kettőt, hogy jelezze, megérkeztünk, de nem várta meg, amíg kinyitották az ajtót, hanem ő maga lökte be. Megvárta, míg bemegyek, aztán ő is követett, közben pedig elkiáltotta magát.

- Anya, apa! Megjöttünk!

Két pillanat múlva négy kíváncsi szempárral néztem szembe. Azt hittem, csak a szülei lesznek itthon, de úgy tűnik, hogy a két nővérével is ma kell megismerkednem.

- Hát ti, hogyhogy itthon vagytok? – intézte Liam a szavait a két nővérének, mielőtt bemutatott volna a családjának.

- Azt hiszed, kihagyom, ha a kisöcsém haza jön? – borzolta össze a haját, mire Liam morogni kezdett. – Nicola Payne – fordult aztán hozzám, és kinyújtotta felém a kezét.

Ezzel megkezdődött a nagy bemutatkozás, és már az elején megnyugodtam, hogy nem lesz semmi gond a szülei meg közöttem, mert alaposan megölelgettek. Vidáman viszonoztam a puszikat, hiszen nagy megkönnyebbülés volt, hogy ennyire barátságosak.

- Na, mi bevásároltunk, mielőtt megérkeztetek, és neki is kezdtem már a vacsorának. Üljetek le nyugodtan, majd Nicola és Roo segít nekem, ha már úgyis itt vannak – mutogatott Karen a nappalijukban lévő kanapé felé, ahol Jeff már helyet foglalt.

- Jaj, dehogyis. Úgy beszéltük, meg, hogy segítek, úgyhogy én is kiveszem a részem a munkából – tiltakoztam azonnal.

- Én élek a lehetőséggel – vigyorgott Liam, aztán leült az apja mellé.

Karen próbált meggyőzni, hogy ne fáradjak, helyezzem magam nyugodtan kényelembe, de nem tudott, úgyhogy a lányokkal tartottam a konyhába. Először felosztottuk, hogy kinek mi a feladata, aztán szorgosan neki is láttunk. Rántott hús volt a menü, különböző köretekkel és Karen kókuszgolyókat is csinálni akart, szóval alaposan bele kellett húznunk, ha enni akartunk hat óra környékén. Én a panírozást vállaltam el, amit azonnal kezdhettem is, mert Liam anyukája már besózta a húst, mielőtt megjöttünk. Amíg járt a kezünk, beszélgetni kezdtünk, bár igazából az elején ez annyiból merült ki, hogy ők kérdezgettek rólam minden félét, én pedig válaszolgattam. Amikor megemlítettem, hogy nemrég sikerült elérnem a legnagyobb álmomat, úgy örültek neki, mintha már ezer éve ismertek volna. Nagyon jól esett, hogy ilyen hamar, úgymond, befogadtak.

Egész hamar végeztem a húsok panírozásával, ezért beszálltam a krumpli hámozásába is. Roo elkezdte sütni a húst, Karen pedig begyúrta a süti tésztáját, miközben folyamatosan mesélt. Megismerhettem az egész élettörténetüket, ami annyira közelivé tette őket hozzám, hogy úgy éreztem, mintha én is a családjuk része lennék. Talán egy nap az is leszek.

- Hogy haladnak a világ legklasszabb csajai? – lépett be a helyiségbe Liam. Elővett egy poharat a felettem lévő szekrényből, öntött magának kólát, aztán iszogatni kezdte a szénsavas üdítőt.

- Nagyon jól – válaszolta az anyukája. Amikor a fiára nézett, látszott az arcán, hogy mennyire örül, hogy láthatja, és rájöttem, hogy nem csak nekem hiányzik borzalmasan, amikor úton van, távol tőlünk.

Két kar fonódott körém, nem volt nehéz kitalálnom, hogy Liamhez tartoznak az ölelő karok, és pillanatok alatt zavarba jöttem. Furcsa volt, hogy a szülei előtt ölelget, mert nagyon jól tudtam, hogy diszkréten, de figyelnek minket. Az állát a vállamon pihentette, én pedig igyekeztem a krumplikra koncentrálni, mert nem szerettem volna magam megvágni. Az arca az enyémhez ért, így bár nem láthattam, éreztem, hogy elmosolyodik. Tudtam, hogy az elég egyértelmű zavarom miatt ilyen vidám, úgyhogy én is elnevettem magam. Adtam egy puszit az arcára, aztán kiszabadultam a kezei közül, és a kezébe nyomtam a krumplikkal teli tálat.

- Ha már itt vagy, lemoshatod őket – fűztem hozzá egy kis kommentárt, hogy tudja, mit kell tennie.

- Tudtam én, hogy nem szabad bejönnöm – sóhajtott színpadiasan, de teljesítette a kérésemet.

- Wáó, anyu te láttál már valakit, aki rá tudta venni, hogy a mosogatóhoz sétáljon? – kérdezte meglepetten Roo, amin mindenki elnevette magát.

- Délelőtt muffint sütött – osztottam meg velük az infót, mire tovább szívták a vérét.

- Valaki nagyon szerelmes akkor – nevette ki Nicola.

- Annyira hiányoztatok, de tényleg – nézett fel Liam a feladatából, és a plafonra emelte a tekintetét.

- Hagyjátok lányok – szólt rájuk Karen, mintha még mindig kis tíz évesek lennének, akiket nevelnie kell. – Én örülök, és a nővéreid is örülnek, hogy boldog vagy – zárta le a témát.

Amikor végre elkészültünk mindennel, Jeff megterített, és hozzáláttunk a kiadós vacsorához. Annyira jól nézett ki minden, hogy eszem ágában sem volt az étrendemmel foglalkozni. Amíg a VS-táborban voltam, öt kilót fogytam, de azóta már valószínűleg visszahíztam, amit leadtam, ha pedig nem, akkor most ezzel a vacsorával teljesen biztossá tettem. A vacsora után a nappaliba gyűltünk, és beszélgettünk, előkerültek régi, gyerekkori képek, amiken rengeteget nevettünk. Karen el is sírta magát a szép emlékek hatására, amit egy nagy családi ölelés követett. Elmondhatatlanul aranyosak voltak, nagyon szép családot ismerhettem meg a személyükben.

Késő volt már ahhoz, hogy hazavezessünk, sose értünk volna haza, úgyhogy azt beszéltük meg, hogy itt töltjük az éjszakát. Hihetetlen volt az az öröm, ami a szülei arcára ült ki, amikor közölte velük a döntését. Mielőtt elmentünk volna aludni, megnéztük egy filmet, így még több vidám időt töltöttünk együtt, aztán fáradtan nyugovóra tértünk.