Tourlife

Hiii!

Larissa annyira elfoglalt, hogy nem volt ideje írni nektek, ezért most én hoztam helyette a részt. Üzeni, hogy nagyon imád titeket, köszöni a kommenteket és nagyon hálás a támogatásotokért. Látszik rajta, hogy mennyire boldoggá teszitek egyetlen sorral is, úgyhogy a továbbiakban is írjatok neki minél többen. :)

További szép hetet mindenkinek!

xo Liam

~ Liam szemszöge ~

Az egyik kezemmel az államat támasztottam, a másikkal pedig a telefont tartottam, és igyekeztem nyitva tartani a szemeimet. Már lassan fél órája beszéltem Larával, aminek nagyon örültem, mert ritkán tudunk ilyen sokat, viszont szörnyen fáradt voltam. Már túl voltunk a koncerten, csak gondoltam, mielőtt lefekszek, megkérdezem milyen napja volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden meg tud történni egy nap alatt vele, ám kezdtem hozzászokni a mindennapos harcokhoz, amiket valami Alissa nevű lánnyal folytatott. Ahogy elmesélte, valóban idegesítő egy jelenség lehetett, de a nőies problémákon csak mosolyogni tudtam. Képesek a bolhából is elefántot csinálni.

- Jó, nem untatlak tovább vele – nevetett fel kínosan, mire megráztam a fejem.

- Nem a te hibád, tényleg kíváncsi vagyok rá, csak nagyon fáradt vagyok – magyarázkodtam. Nem szerettem volna, ha azt hiszi, nem is figyelem, mit beszél, mert egyáltalán nem így volt. Az utolsó levegővételemkor is őt hallgatnám, nincs az az állapot, amikor nem.

- Szóljál rám legközelebb, hogy fogjam be a csipogómat – szidott meg, amiért eme cselekvést elhagytam. Fáradt mosolyra húztam a szám, aztán egy darabig csak bámultam a képernyőn a gyönyörű nőt, aki elmondhatatlanul hiányzott. – Menj, feküdj le! – szólt rám, mire pislogtam párat, és visszazökkentem a jelenbe. – Pihenj többet, mert így nem lesz jó – húzta össze a szemöldökét aggódva.

- Jól vagyok, ne aggódj – nyugtattam meg, bár tudtam, hogy ezzel még nem rendeztük le. Sokszor anyáskodott felettem, ami bevallom, sokszor jól is jött, de nem akartam, hogy miattam fájjon a feje. – Holnap hívlak, kipihenten, fitten – ígértem meg, aztán megvártam, míg dob egy puszit, majd kinyomtam, és abban a pillanatban, ott az asztalon, el is aludtam.

Az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy valaki lökdös, mire csak odacsaptam egyet a kezemmel. Hangos csattanás jelezte, hogy sikerült telibe találnom az illetőt, a szitkozódására pedig végleg fel is ébredtem. Meglepetten vettem tudomásul, hogy az asztalra voltam görnyedve, aminek köszönhetően a hátam lassan sajogni kezdett.

- Miért itt alszol? Hajnali három óra van, menj az ágyadba. – Lassan hozzászokott a szemem a sötéthez, így láttam, hogy Niall volt az, aki felkeltett. Annyira álmos voltam, hogy szinte automatikusan álltam fel eddigi helyemről, és mint egy robot indultam meg az ágyaink irányába… vagy legalábbis azt hittem.

- Liam, minden oké? – szólt utánam a szöszi, mire ránéztem és bólintottam egyet. – Jó, csak mert az ágyad a másik irányba van – tájékoztatott. Laposat pislogva néztem körül, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van, úgyhogy egy vállrántás után végül ténylegesen is megtaláltam az ágyamat, amibe beesvén újra mély álomba merültem.

Hosszú idő óta, ez volt az első alkalom, amikor magamtól ébredtem fel. Elég nehéz volt ezt megvalósítani egy buszon, mert bár már hozzászoktam a folyamatos mozgáshoz, rajtam kívül még négy másik személy élt ugyanitt, akik képtelenek voltak csendben maradni, ha pedig nem az ő hangoskodásaikra ébredtem, akkor az ébresztőmre, ami arra figyelmeztetett, hogyha nem kelek fel, úgy fogok kinézni az interjún, mint a mosott szar. Ma viszont akkor ébredtem, amikor a szervezetem úgy gondolta, eleget aludtam. Nyújtózkodtam egyet, aminek az lett végre, hogy megint bevágtam a kezemet a falba. Bármilyen hosszú ideje éltem egy buszban, egyszerűen nem bírtam megszokni, hogy ilyen kevés helyem van.

Felkaptam egy melegítőgatyát, és kisétáltam a konyhába, közben pedig körülnéztem, hova tűntek a fiúk, amiért ilyen csend van. Louis a kanapén olvasott valami újságot, Harry és Niall filmet néztek, Zayn pedig a laptopját nyomkodta.

- Jó reggelt – köszöntem nekik, közben pedig kivettem egy bögrét a szekrényből, és tejet öntöttem bele, végül pedig cornflakest szórtam a folyadékba.

- Ah, na, végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten Louis. – Tudod mekkora erőfeszítésbe került csendben maradni? – Valószínűleg a sok, beszéd nélkül töltött idő miatt robbant ki belőle minden elfojtott szó, mert a következő két órában, nem lehetett leütni, de legalább azt megtudtam, hogy Niall adta ki parancsba a csendet, hogy tudjak aludni. Hálásan mosolyogtam rá. Elképzelni se tudja, mennyire kellett ez most nekem.

Kicsit később én is Louis-val tartottam, és együtt ökörködtünk, míg a többiek sokadik alkalommal is elismételték, hogy sikerült teljesen elrontaniuk. Tulajdonképpen igazat kellett adnom nekik, mert ha a kezdeti önmagamra gondolok… nem lehetettem valami izgalmas társaság.

- Mondj egy címet, írok hozzá dalszöveget! – kapott maga elé egy lapot Tommo. Fogalmam sincs, hogy lyukadtunk ki ide, de pont ezért a spontaneitásáért szerettem.

- Rózsaszín elefánt – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, aztán elégedetten nyugtáztam, hogy feladtam a leckét a társamnak.

Hagytam, had alkosson, és egy kicsit átültem Zayn mellé, közben pedig az ablakon kipillantva próbáltam megsaccolni, hol járhatunk. Nem igazán sikerült, és annyira nem is érdekelt, így nem forgattam fel a válaszért az egész buszt, viszont örültem volna, ha most már végre szilárd, nem mozgó talajon állhattam volna.

- Mi a helyzet? – érdeklődött lustán. Nem azért, mert nem érdekelte, hanem ő mindig ilyen laza volt.

- Hosszú idő óta, újra kipihentnek érzem magam – osztottam meg vele kedélyállapotomat. – Jó fejek voltatok, hogy nem keltettetek fel.

- Mindig azok vagyunk. Legalábbis én – válaszolta. Remek, ő is vicces kedvében van, úgyhogy már előre látom, hogy az esti koncertünk milyen jó lesz.

- Igen, mert általában te is alszol – mutattam rá annak valódi okára, hogy miért tudok tőle aludni.

- Hát ez igaz – ismerte be vigyorogva. – Beszéltél már Larissával?

Általában vele tárgyaltam ki a barátnőmmel kapcsolatos dolgokat, mert úgy éreztem, hogy ezt ő érti meg a legjobban. Nem választottam ki egy embert, akire az összes gondomat zúdítottam, ahogy a többiek sem. Köszönetet mondhatunk, amiért a legrosszabb helyzetekben is számíthatunk egymásra, baromi nagy szívás lenne, ha úgy kéne eltölteni a turnét, hogy végig egymással veszekszünk, vagy nem is szólunk egymáshoz, mert annyira utáljuk egymást.

- Nem, mert éppen – vettem elő a telefonomat, és kikerestem a barátnőm által elküldött kis táblázatot, amibe a napi teendői voltak beírva – tartás és a járás leckéket vesz – olvastam ki belőle, amikor megtaláltam. Felhúztam a szemöldökömet, mert elképzelni sem tudtam, miket csinálhatnak ilyenkor, meg hogy egyáltalán mire jó ez. Zayn is hasonlóan járt el, gondolom neki se volt több fogalma ezekről a dolgokról. Mindenesetre, ha nem felejtem el, akkor meg fogom kérdezni tőle, hogy zajlik egy ilyen óra.

- Hétfőn már otthon leszünk, és találkozhattok – biztatott.

Szerencsém volt, amiért Lara is akkor végzett, amikor én. Tizenegyedikén megtudja, hogy megkapja-e az állást vagy sem, és utána így vagy úgy, de visszajön Londonba, ahol már én is várni fogom, ugyanis van egy kisebb szünetünk a turnéban.  Zaynnek viszont fogalma sem volt róla, hogy meddig kell még távol lennie a menyasszonyától, mert a szünetünkben Perrie nem ér rá, túlságosan előre meg felesleges megtervezniük, hiszen sok minden változhat még mindkettejük menetrendjében.

- Igen, de ez a maradék pár nap esküszöm rosszabb, mint az összes eddigi volt.

- Na, igen – húzta el a száját. – Csak ne számolgasd a napokat, mert akkor nem fognak telni – tanácsolta, mire bólintottam.

Rezegni kezdett a telefonom a kezemben, és amikor rápillantottam, Larissa üzenete fogadott: Négy nap. Hiányzol. Szeretlek. Felnevettem, és az ideiglenes pszichológusom felé fordítottam, hogy ő is olvassa el. Lehet, hogy én nem számolgatom, de ha ő mindig emlékeztet rá, akkor cseszhetem.

- Mindig annyira rá tud érezni a dolgokra – nevetett fel ő is, miközben a fejét rázta. – Jut eszembe, – váltott témát gyorsan – az egyik otthoni koncertre elhívod?

- Gondolkoztam rajta, de nem tudom, hogy lenne-e kedve. Nem ismeri a zenénket, nem tudom, mennyire élvezné. Viszont tök jó lenne, ha látná, mit csinálunk – magyaráztam neki.

- Kezdem érteni, mire mondja Perrie, hogy a férfiak olyan hülyék tudnak lenni – forgatta meg a szemét. – Már hogy ne lenne kíváncsi arra, mit csinálsz. Szerintem már esténként imádkozik, hogy hívd meg. – Tudtam, hogy utóbbi mondata csak túlzás volt, de egy pillanatra elképzeltem, ahogy Lara az ágy előtt térdel és imákat rebesget, a kép hatására pedig elnevettem magam.

Zayn újra a laptopjának képernyőjére koncentrált, és nekem sem jutott eszembe semmi értelmes téma, amiről beszélhetnénk, így kerestem egy szabad helyet, ahová levetettem magam, és nyomkodni kezdtem a telefonom, azonban mindig visszatértem a kezdőlapra, mert a hátterem Larissa volt, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Rohadtul hiányzott, szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem ölelhettem át vékony derekát. Annyira szerettem volna végigsimítani az arcán, karjaimmal szorosan magamhoz vonni, megcsókolni. Láttam magam előtt, ahogy pakolászik a szobában. Mindig mindent olyan precízen igazgat, mintha oda lenne rajzolva a helye, és megbüntetnék, ha nem illeszkedne pontosan hozzá az adott tárgy. Amikor felnevettem az ilyen cselekvésein, hátranézett a válla felett, és kihívóan megkérdezte, van-e valami problémám. A legtöbbször az ágyban kötöttünk ki, újabb és még nagyobb felfordulást okozva. Imádom, ahogy hozzámér, olyan félénken, de mégis határozottan teszi. Nagyon jól tudja, hogy milyen hatással van rám, és szeret játszadozni, mert élvezi, hogy hatalma van felettem. Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor és mivel vette el az eszem, de azt hiszem, bele fogok pusztulni a hiányába. Még akkor is, ha már csak négy napot kell kibírnom.

- Kész – kiáltott fel Louis, aztán a hasamra ejtette a lapot, amin az elefántról szóló dalszöveg volt.

Hangosan nevettem a sorokat olvasva. A történet körülbelül az volt, hogy az utcán sétálva észrevett egy rózsaszín elefántot, aminek – meglepő módon – mindene rózsaszín volt. Rögtön tudta, hogy el kell kerülnie, de az elefánt követni kezdte, ezt viszont nem vette észre, így egészen a lakásáig elkísérte, ahol aztán napokig zaklatta, mert hangosan trombitált az ajtó előtt. Amikor már aludni sem tudott tőle, akkor végre ajtót nyitott neki, és rájött, hogy az elefántnak hitt élőlény igazából egy kövér, talpig rózsaszínbe öltözött, megfázott nő, aki folyton az orrát fújja.

A továbbiakban kicsit összepakoltam a cuccaimat, mert aznap már másodjára estem át a cipőimben, és nem szerettem volna törött kézzel színpadra állni, de nem tudtam befejezni, mert egyrészt kedvem sem volt, másrészt lassabban kezdtünk gurulni, amiből azonnal rájöttem, hogy odaértünk a hotelhez. Hamarosan a hangos sikítást is meghallottuk, és ahogy megálltunk, egyre több ember nyomódott a kordonnak, amellyel elkerítették a bejárathoz vezető utat. A hangjuk is megduplázott, amikor kinyit a busz ajtaja, hiszen a hangszigetelt ablakok már nem tompították el a kiabálást. Miközben a bőröndömet a kezembe fogtam, körbenéztem, hogy nem hagyok-e itt valami fontos dolgot, aztán elsőként léptem ki a buszból. A zsivaj, ami fogadott egyszerre volt hihetetlenül jó, és fájdalmasan fülsiketítő. Ez olyan dolog volt, amihez egyszerűen nem lehetett hozzászokni. Hiába találkoztam minden nap visítozó lányok tömegeivel, képtelen voltam normális jelenségként tekinteni rá. Skandálni kezdték a nevemet, úgyhogy felemeltem a kezemet, és feléjük intettem, amitől még hangosabbak lettek. Tulajdonképpen élveztem, hogy egyetlen mozdulatommal, fel tudom őket robbantani, de most nem volt kedvem ezzel szórakozni.

Niall is lelépett a lépcsőről, és az én bőröndöm mellé állította a sajátját, majd szerzett maga mellé egy testőrt, és kiosztott pár autogrammot. Én is követtem, de amikor már félő volt, hogy felborítják a kordont, inkább visszasétáltam a cuccomért, és elindultam befelé. Kezdett megfájdulni a fejem az éles visítástól, ezért döntöttem úgy, hogy inkább bent várom meg a fiúkat. Nem sokkal később ők is bejöttek, és amint berázódott mögöttük az ajtó, újra csend lett. Kikértük a kulcsainkat, majd beszálltunk a liftbe, és a megfelelő emeletre mentünk.

Alig dobtuk le a cuccainkat a lakosztály közepére, belépett a menedzserünk és elkezdte sorolni, hogy a következő két órában, mi lesz a dolgunk. Először is valami helyi rádióba vagyunk meghívva, ahol fene tudja, miről fognak kérdezgetni, utána vissza kell jönni a hotelbe, mert egy tévécsatornától jönnek, hogy megmutassák, milyen körülmények között élünk a turné ideje alatt, illetve ha már van rá lehetőségük, ők is meginterjúvolnak minket. Utána Lou megigazítja a hajunkat, mert szerinte már mindannyian borzalmasan nézünk ki, aztán pedig a következő albumunkra kell felénekelni egy számot. Egyszóval nem fogunk unatkozni.

A két interjún a szokásos kérdések hangoztak el, ezért elég unalmas volt. Igazából az év minden periódusában megvoltak az általános kérdések. A turné elején természetesen arról kérdezgettek, milyen, melyik országokban voltunk eddig, melyik állomást várjuk a legjobban. Mivel idén stadionokban léptünk fel, rendszerint téma volt a foci is. Amikor az új album megjelenése közeleg, akkor arról kérdezgetnek, ha díjátadó van, akkor az van napirenden. Szóval elég unalmasak voltak az ilyen percek, azonban mi mindig próbáltuk feldobni a hangulatot, ez az oka annak, hogy rengeteg hülye viccet sütünk el a válaszadás közben. Ha nem poénkodnánk, teljesen biztos, hogy elaludnánk.

- Oké, kész vagy – szóltak be nekem, amikor felénekeltem az utolsó hangot is. Meghallgattam, és mivel én is elégedett voltam vele, mára végeztem. Átadtam a helyet Zaynnek, és visszamentem a szobába, ahol Niall a 5 seconds of summer tagjaival bandázott éppen. Lepacsiztam velük, aztán megérdeklődtem, mi járatban vannak.

- Csak úgy jöttünk – válaszolta Luke, aki a kanapén feküdt keresztben. A fejét a karfán pihentette, a lábát pedig a másik oldalon lógatta.

Kihúztam a zsebemből a telefonom, és megpályáztam a szobámat, ahol megpróbáltam felhívni Larissát. Szerencsére ráért, úgyhogy tudtunk beszélni, és azt is megtudtam, hogy a járás és tartás órán miket csinálnak. Könyvvel a fejükön lépkednek át lépéstávolságban elhelyezett apró dobozokon, amiket azért tesznek oda, hogy tudják, mennyire kell megemelniük a lábukat.

- Sőt az sem mindegy, hogy a kezed mennyire lóbálod – tette még hozzá.

- Izgi lehet – nevettem ki.

- Nem rosszabb, mint ezerszer ugyanarra a kérdésre válaszolni – jegyezte meg, mire igazat kellett neki adnom.

- Oké, 1-0 neked.

- Liam! Indulunk a stadionba – kiabált be Harry, úgyhogy elköszöntem a kis drágától, és a banda szolgálatára álltam.

Korábban mentünk, mert még bejártuk a színpadot, megnéztük az elrendezést, hogy biztosan képben legyünk mindennel, és elpróbáltunk pár számot is, utána viszont a szokásos vandálkodásba kezdtünk. Az összes megmozdítható járművet kipróbáltuk, néha majdnem elütöttünk egy-egy utunkba kerülő biztonsági őrt, de szerencsére nem történt baj. Miután meguntuk a kocsikázást, Niallel és Louis-val focizni kezdtem, ami alól Zayn és Harry ezúttal kihúzták magukat. Fogalmam sem volt, hova tűntek, de minden bizonnyal a második kedvenc cselekvésüket folytatták, vagyis néhány stábtagot piszkáltak.

- Oké, srácok! Elég volt – vette el tőlünk a labdát az egyik testőrünk, és a golfkocsi kulcsát is elkérte, nehogy újra kedvünk támadjon egy kis száguldozáshoz. Szófogadóan nyújtottam át neki a kívánt tárgyat, aztán a többiekkel egyetemben megindultam az öltözők felé. Pillanatok alatt cseréltük át a melegítőnadrágunkat a fellépő ruhánkba, aztán már csak azon vettem észre magam, hogy a fal mögött állok, felcsendülnek az első akkordok, én pedig a rajongók legnagyobb örömére belekezdek az nyitódalunk kezdősoraiba.