Rajongó

- Én tudok rá vigyázni – szóltam bele anya és apa beszélgetésébe. A vasárnapi ebédre mentem haza, ami alatt anyu aggódni kezdett, hogy ki marad otthon a legkisebb öcsémmel, aki történetesen megint lebetegedett. Még csak öt éves volt, úgyhogy nem lehetett egyedül hagyni. Szerencsére nekem a héten semmi dolgom nem akadt, azon kívül, hogy idegesen várjam a Victoria Secret visszajelzését. Nem tudtam, hogy mennyi idő, amíg válaszolnak a jelentkezésemre, de úgy gondoltam, két hétnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy átnézzék és eldöntsék, bejutok-e a következő fordulóba.

- Tényleg? Nagyon hálás lennék érte, mert a munkahelyemen most hatalmas hajtás van, és senkit nem engednek el szabira – húzta el a száját. Nagyon sokat dolgozott, még szombatonként is bejárt, amiért nagyon sajnáltam. Egyedül vasárnaponként volt otthon, akkor is főzött, mosott és takarított az egész családra. Néha rosszul is éreztem magam, amiért elköltöztem, és ott hagytam egyedül. Apa segített neki, amikor tudott, de a munkája mellett ő is csak ritkán ért rá. A húgom meg lusta volt, aki inkább a szobájában olvasott, minthogy segített volna.

- Persze – bólintottam. – Reggel, amikor mész dolgozni, add le nekem, aztán hazafelé meg beugorhatsz érte.

Javaslatomba bele is egyezett, úgyhogy másnap reggel hétkor szólt is a csengőm. Álmosan nyitottam ajtót, hogy beengedjem az öcsémet, akit anya még ellátott pár jó tanáccsal, például, hogy viselkedjen jól, és fújja ki az orrát. Természetesen beleegyezően bólogatott, ahogy mindig szokott, hogy később a felét se tartsa be ígéreteinek.

Miután anya elment, az első dolgom volt, hogy megbeszéljem vele, még alszunk egy kicsit. Tudtam, hogy lehetetlen kísérletet teszek, de ha csak lefekszik mellém az ágyba, és hagy még egy kicsit pihenni, akkor már boldog leszek. Ma talán nyugodtabb kedvében volt, mint szokott, úgyhogy teljesítette kérésemet. Levette a cipőjét, és a szobám felé kezdett szaladni, miközben én követtem. Levágódtam az ágyra, és próbáltam visszaaludni, de mindig, amikor már majdnem sikerült, feltett valami kérdést, amelyeknek az esetek többségében semmi értelmük vagy jelentőségük nem volt.

- Hány óra van? – A szememet forgatva a párnám alá nyúltam, hogy megnézzem, aztán sóhajtva ejtettem vissza a fejemet az ágyra.

- Háromnegyed nyolc, korán, úgyhogy még pihenj egy kicsit – próbáltam továbbra is ágyban tartani, de nem lehetett.

- Nincs kedvem. Kakaót akarok inni – magyarázta nekem, közben pedig már ki is mászott a takaró alól.

- Mielőtt eljöttél otthonról, anya adott, nem? – kérdeztem fáradtan, mire vigyorogva megrázta a fejét. Amikor füllentett, mindig nevetett, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni, hogy most is kamuzik.

- Oké, adok, de előbb gyere ide, csináljunk egy képet – kaptam elő a telefonom. Nem szeretett fényképezkedni, de én mindig ráerőltettem valahogy.

Betartottam ígéretemet, ezért miután megcsináltam a képet, és kiposztoltam twitterre, felkeltem, hogy csináljak neki kakaót. Amíg készült az innivaló, leült az asztalhoz, és onnan szövegelt nekem. Sosem tudott csendben maradni, állandóan beszélnie kellett valamiről, ami jó, mert legalább nem unatkozok mellette, de reggel azért még vágynék egy kis csendre.

Amíg Chris a kakaóját szürcsölgette, én egy kávénak láttam neki, közben pedig a kép alá érkezett tweeteket olvasgattam. Napi rutinná vált, hogy reggel olvasgattam pár hozzászólást. Emlékszem, amikor megcsináltam a twitteremet, alig volt követőm, és mindig azt kérdezgettem a barátnőimtől, hogy lehet, hogy másnak van vagy ötszáz követője, nekem meg csak ötven. Nem mintha annyira zavart volna, csak nem értettem, mások mitől népszerűbbek nálam. Most viszont pár nap alatt szert tettem legalább százezer új követőre, és nem mondanám, hogy valami jó volt. A rengeteg üzenettől néha a falra másztam. Nem azért, mert idegesítőek voltak, hanem mert azt akartam, hogy irántam érdeklődjenek, hogy tényleg érdekelje a követőimet, mi van velem, de nagyon jól tudtam, hogy igazából az összes kérdés Liamnek szól. A „légyszí, kövess” típusúaktól pedig egyenesen hülyét kaptam. Majd én eldöntöm, hogy kit szeretnék követni. Voltak néhányan, akik tényleg annyira kedves vagy szórakoztató dolgokat írtak, hogy elkezdtem őket követni, és furcsa volt látni, hogy mekkora örömet okoz nekik ez az apró dolog.

Féltékeny vagyok az öcsédre! Láttam meg egy Liamtől érkező üzenetet. Felröhögtem, mire Chris rögtön megkérdezte, hogy miért nevetek. Legyintettem egyet, hogy igyon tovább, közben pedig válaszoltam a kis féltékenynek: Imádnivaló, úgyhogy van is rá okod. Emiatt egy kisebb tweet háború alakult ki közöttünk, aminek az lett a vége, hogy kaptam tőle egy SMS-t, amiben közölte, hogy mindjárt be fog kopogni az ajtómon. Azt hittem, hogy akkor indult el otthonról, amikor az üzit küldte, de amikor válaszolni akartam, már az ajtóban állt. Meglepetten nyitottam neki ajtót, miután az öcsém lelkére kötöttem, hogy maradjon a helyén, amíg nem jövök vissza.

- Cuki a pizsid – húzta meg a pólóm, amivel egyúttal közelebb is rántott magához. Ő is nemrég kelhetett, mert még álmosnak láttam a szemeit, amikor belenéztem. Megcsókolt, mielőtt reagálhattam volna, amit persze egyáltalán nem bántam. A hátamat a falnak döntöttem, és átkulcsoltam a kezeimet a nyakán, hogy – bár fizikailag lehetetlen volt – még közelebb húzzam magamhoz.

- Megittam – halottam meg tesóm hangját a lábunk mellett. Elhúzódtam Liamtől, mert tudtam, hogy anya nem örülne, ha Christian azt mesélné neki a hazaúton, hogy csókolóztunk, bár már úgyis mindegy, hiszen látott minket, és kényszeresen elmond anyának mindent. Főleg, ha a lelkére kötöm, hogy ez titok.

- Mondtam, hogy maradj bent – vakartam meg a tarkóm.

- Ő ki? – Figyelmen kívül hagyta a leszidásom, és érdeklődni kezdett Liam felől. Még nem találkoztak, úgyhogy bemutattam őket egymásnak, aztán beljebb tessékeltem őket.

Az öcsém az első tíz percben mindig szégyenlős az idegenek előtt, ezért csak csendben leült a kanapéra, és onnan figyelte Liamet a szeme sarkából.

- Nem bír engem – suttogta nekem, amikor Chris megint felénk pillantott.

- Dehogynem – kacsintottam rá. – Chris, tudtad, hogy Liam szeret a Forzával játszani? – tettem fel a kérdést, mire felugrott a helyéről.

- Tényleg? Játszol velem? – lelkesedett be, én pedig győztesen Liamre mosolyogtam. Hagytam, hogy bekapcsolják az Xboxot, aztán elindítsák a kisöcsém kedvenc játékát, majd magukra hagytam őket. Ideje volt, hogy felöltözzek, ha már úgysem feküdhetek vissza, illetve egy fésülködés sem ártott volna. Be is ágyaztam, aztán felfrissülve tértem vissza a két jómadárhoz. Valami autóról beszéltek, úgy tűnt, jól megértik egymás.

- Menj előlem – szólt rám Chris, amikor elsétáltam előtte. Nem azért csináltam, hogy idegesítsem, de ez volt az egyetlen út Liamhez. Kivettem a kezéből a kontrollert, amit felhúzott szemöldökkel vett tudomásul, ugyanis egy verseny kellős közepén voltak, de nem nagyon foglalkoztam vele. Legalább Chris kap egy kis előnyt. Leültem az ölébe, aztán visszaadtam neki a kis kütyüt, hogy folytathassa a versenyt. A vállamra támasztotta az állát, hogy lássa a TV-t, aztán megpróbálta utolérni a testvéremet.

Kedves volt tőle, hogy végül mindig hagyta nyerni, ám Chris egy kicsit elbízta magát, mert folyton azt hangoztatta, hogy ő a legügyesebb. Én csak mosolyogtam rajtuk, és örültem, hogy elvannak egymással. Ebéd előtt Liam elköszönt tőlünk, mert a barátaival találkozott, úgyhogy szép kettesben megebédeltünk, aztán lementünk a játszótérre. Chris a csúszdához szaladt, én pedig leültem egy padra, és onnan figyeltem, hogy mit csinál. Szerencsére kellemesen sütött a nap, és a friss levegő jót tett a betegségének is. Néha odajött, hogy megossza velem élményeit, illetve hogy kifújja az orrát, aztán szaladt vissza játszani. Amandának kezdtem egy SMS-t írni, hogy melyik nap érne rá egy találkozóra, aztán amíg vártam, hogy válaszoljon, figyelni kezdtem a többi kisgyereket. Az egyik kislány az öcsémmel homokozott, egy másik kisfiú pedig sírni kezdett, mert elesett. Összesen ennyien volt a játszótéren, mert a többiek még gondolom az óvodában aludtak.

- Szia – hallottam meg egy bátortalan hangot magam mellett. Felnéztem a barna hajú lányra, aki elvörösödve állt a pad mellett. – Leülhetek?

Furcsán néztem rá, hiszen a pad köztulajdonban állt, ezért nem értettem, miért lenne baj, ha mellém ülne. A kezemmel magam mellé mutattam, jelezve, hogy ahogy gondolja, majd kivettem a telefont a zsebemből, mert SMS-em jött. Amanda írt, hogy pénteken ráér, és elmehetnénk bulizni, ha van kedvem. Visszapötyögtem egy választ, amiben az állt, hogy jó ötletnek tűnik, majd még megbeszéljük, aztán Chris felé néztem, hogy ellenőrizzem, mit csinál, de a mellettem ülő lány megint hozzám szólt.

- Larissa – Honnan tudja a nevem? – Ne haragudj, hogy megint zavarlak – hebegte, miközben ránéztem. A kezében egy papír volt, a tolltartójából pedig egy tollat halászott elő. – Aláírod nekem? – Körülbelül egy percig döbbentem bámultam rá, amit valószínűleg félreértett, mert csalódottan ejtette vissza a tollat a helyére. Gyorsan a lapért nyúltam, majd elkértem tőle az íróeszközt, és ráírtam a nevem.

- Tessék – nyújtottam vissza. – Bocsánat a reakciómért, de soha senki nem kért még tőlem autógrammot – magyaráztam neki barátságosan. Véletlenül sem akartam, hogy rossz véleménnyel legyen rólam, illetve hogy csalódott legyen. Rossz volt látni az arcát, amikor azt hitte, hogy nem firkálom a nevemet a papírra.

- Köszönöm – hálálkodott boldog mosollyal az arcán. – Nagyon szép vagy, és kedves is. Örülök, hogy Liamnek ilyen barátnője van – magyarázta. Egészen felbátorodott, én pedig mosolyogva fogadtam szavait, hiszen jól estek. – Tudom, hogy nem sok esély van rá, hogy tényleg átadd, de megmondanád Liamnek, hogy ő a kedvencem, és mindig maradjon ilyen csodálatos?

- Persze – bólintottam, és magamban megfogadtam, hogy tényleg átadom neki az üzenetet. Biztosan nagy örömöt okozna neki.

- Köszönöm – mondta újra hálásan, aztán elköszönt és elsétált.

Még mindig meglepetten, de mosolyogva néztem utána. Hihetetlen, hogy ekkora örömet tud okozni az embereknek egy autógramm vagy egy találkozás. Furcsa, s egyben jó érzés volt, hogy valakinek ma én tettem szebbé a napját.

Hazafelé még beugrottunk a boltba, mert Christian csokit szeretett volna enni, aztán úgy döntöttem ideje újra a négy fal közé zárkózni, mert nem lett volna jó, ha még jobban megbetegszik. Felhívtam Liamet, hogy elmeséljem neki, mi történt, ám fele annyira se volt lelkes, mint én. Ő már hozzászokott ehhez, neki ez a normális, ezért nem jelentett túl sokat számára. Átadtam az üzenetet is, és nem akartam fárasztani a hülyeségeimmel, de megkértem, hogy írjon ki valamit twitterre, amiből a lány számára egyértelművé válik, hogy betartottam ígéretemet. Beleegyezett, úgyhogy a beszélgetésünk után pár perccel láttam is a tweetjét: Egy kedves rajongó üzenete feldobta a napomat:)

Négykor anya elvitte az öcsémet, én pedig beraktam egy filmet, azzal a szándékkal, hogy majd jókat nevetek rajta, de annyira rossz volt, hogy valahol a közepén feladtam, és inkább blogolni kezdtem. Gondoltam, megpróbálom egy kicsit fellendíteni az oldalt, ezért összeírtam, hogy mire számíthattok tőlem.

"Miért érdemes lájkolni a facebookos oldalt?

Rengeteg plusz információt fogok oda kiírni, amik csak pár sorosak, ezért a blogon nem írnék belőle egy önálló bejegyzést. Többek között jobban megismerhettek engem és a barátaimat is. Amolyan aloldalként működik majd ezzel a bloggal.

Minden rész előtt kiteszek egy két bekezdéses előzetest, ami alapján már gondolkozhattok, vajon miről fog szólni a rész.

Kulisszatitkokról is értesülhettek, mert néha elkotyogok Amandának egy-két részletet, amit ő kiír nektek.

Ha már szép számmal összegyűlünk, akkor különböző versenyeket rendezek, amiken értékes nyereményeket nyerhettek. Ehhez azonban csak akkor látok majd hozzá, ha már lesztek legalább 10-15-en."

Feliratkozóknak és kommentelőknek nagyon örülnék, mert kezdek elkeseredni egy picikét. Tényleg igyekszem mindent jól csinálni, és jó lenne tudni, hogy sikerrel járok-e. *nagyonkönyörgőfej*

xxx Larissa