Rossz anya

Sziasztok!

Waheyy ez egy nagyon jó nap, több szempontból is. Elsőnek például itt van a következő rész, ami miatt nagyon izgulok. Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, mert most beindulnak az események végre. De a történet ma csak a második legjobb dolog, hiszen három szülinapot ünneplünk.

#1: Drága Liamünk 21 éves lett. Kapott egy kis szerepet a részben ennek örömére. (Amúgy sem tudtam volna kihagyni, mert annál sokkal jobban szeretem haha<3) Boldog Szülinapot innen is:)

#2: Van egy olvasóm, aki szintén ma ünnepli a születésnapját. Egy olyan olvasó, aki minden részem alá írt, mióta rám talált, annak ellenére, hogy állandóan elfoglalt, és a legtöbbször öt perce sincs beszélgetni. Ti Amandaként ismeritek őt, én pedig nagyon-nagyon imádom, és most szeretnék ezzel a résszel boldogságos születésnapot kívánni neki. HBD sis! lova ya :)

#3: A legeslegkisebb szerelmem ma lett egy éves. Mielőtt bárki azt hinné, hogy pedofil hajlamaim vannak, az unokatesómról beszélek, akivel ebben az évben elég sok időt töltöttem. Még mindig emlékszem az első alkalomra, amikor találkoztunk. Alig volt nagyobb 48 centinél, arcán tudatlan boldogság tükröződött, miközben olyan mélyen aludt, hogy az sem zavarta, amikor kézről kézre adogattuk. Koraszülött volt, de erős, és emiatt soha egy lépéssel se volt lemaradva társaitól. Mostanában épp a lépegetéssel birkózik, talán amikor legközelebb látom, már szaladni fog felém:) Bence, boldog első szülinapot! 

Szóval mindenki köszöntse fel ezt a három, számomra nagyon fontos személyt. Tiétek a rész<3

xxx Larissa

*********************************************************

Chapter 4

Rohanás. Egy nagy rohanás az egész hetem. Nem tudom, mi ütött az emberekbe, de valahogy mindenki most akar partit adni. Jó dolog a rendezvényszervezés, mert a nagy részét el lehet otthon intézni, de amikor öt napra négy különböző eseményt kell megszervezned, akkor nagy valószínűséggel összekeversz valamit, és utána szaladgálhatsz, hogy lemondd. Mert ugye egy eljegyzési partira nem hagyhatom, hogy egy hat éves kislány, Barbie-s szülinapi tortája legyen tálalva. Őszintén, azt sem tudom, hogy sikerült ezt összehoznom, mindenesetre jól megszívtam.

- Kicsim, indulnunk kell, tedd le a játékokat – kértem a kislányomat, hogy végre ne a második szülinapjára kapott babájával, és ne az agyonnyűtt, plüss kiskutyával álljon a kezében, ami ráadásul még valami idióta zenét is játszott a félig kimerült elemmel.

- Hozom – nézett a kezeiben lévő dolgokra.

- Csak az egyiket hozhatod – ráztam meg a fejem. Istenem, add, hogy ne a kutyát akarja!

De hát miért is állna mellém a szerencse? Szomorúan ejtette le a babát a lába mellé, és mellém sétált. Ha lett volna időm, rászóltam volna, hogy tegye a helyére, de inkább csak a kezembe kaptam, és miután egy kézzel, ügyeskedve bezártam az ajtót, bekötöttem a gyerekülésbe. Kénytelen voltam magammal vinni, mert már arra sem volt időm, hogy kerítsek valakit, aki vigyázni tudna rá, mellesleg nem is szerettem csak így lepasszolni. Nekem ő a legfontosabb, és nem szorulhat háttérbe a munkám miatt.

Az első úti cél a cukrászda volt, ahonnan a tortát rendeltem. Fél órás autókázás után, hamar meg is találtam, melyik épület az, amiben nagyrészt segített a hatalmas cukrászda felirat, ami minden valószínűséggel éjszaka különböző színekben pompázott, de most, fényes nappal, csak egy egyszerű felirat volt. Odabent felvázoltam, hogy ki vagyok, és mit akarok, majd miután előkerítették nekem az illetékest, sűrű elnézések közepette megadtam a helyes címet. Szerencsém volt, amiért egy megértő emberrel volt dolgom, így teljesítve kérésemet, átírta a rendszerben a hibás adatokat, mi pedig mehettünk is tovább. Csakhogy van egy lányom.

- Veszel nekem sütit? – nézett fel rám boci szemekkel. Szerintem nem tudatosan csinálta, ennek ellenére azonnal le tudott venni a lábamról. Na meg, ha már így félbeszakítva a játékát, elcibáltam otthonról, legalább legyen valami öröme.

- Melyiket kéred? – emeltem meg egy kicsit, hogy belásson a pultba, ő pedig rábökött egy krémesre, amit aztán meg is vettem neki.

Leültünk, hogy nyugodtan, kényelmesen tudjon enni, bár közben folyamatosan az órát nézegettem a telefonomon, mert oda kellett érnem zárás előtt a másik helyre is.

- Finom? – kérdeztem tőle mosolyogva, mire bőszen bólogatni kezdett.

Amikor már csak egy kicsi volt belőle, segítettem neki, mert nem szerette, amikor ragacsos lett a keze. Ha nem etettem volna meg, ott hagyta volna, mert nincs az a pénz, amiért ő hozzányúlna a töltelékhez. Miután elfogyott, szalvétával megtöröltem a száját, majd elköszöntünk, és visszaszálltunk a kocsiba. A következő állomás London egyik legjobb étterme volt, ahol ugyanezt a procedúrát kellett végrehajtanom. Odabent az előzőnél egy sokkal gorombább alkalmazottal találtam szembe magam, aki azt hajtogatta, hogy ma már nem tudják átírni a megadott címet, ám miután nem tágítottam, végül mégiscsak talált valakit, aki tudta a számítógép jelszavát, és értett is hozzá.

- Végeztünk – tartottam pacsira a kezem Eliana felé, mire nevetve csapott bele. – Jó csapat vagyunk, nem? – kérdeztem tőle, amikor becsatoltam az övét.

- De – válaszolta, én pedig beültem a kormány mögé.

- Elmegyünk vásárolni, mert már üres a hűtő – mondtam inkább saját magamnak, mint a lányomnak, de már szinte szokásommá vált, hogy hangosan gondolkozom. Így legalább ő is tudja, mit csinálunk, nekem pedig olyan érzés, mintha megbeszélném valakivel.

A Tescóba mentünk, általában ott szoktam elintézni a bevásárlást, és miután Elianát beleültettem a kocsiba, szlalomozni kezdtem az emberek és a sorok között. Nem volt nálam lista, ami jelentősen megnehezítette a dolgomat, mert így mindent itt kellett kitalálnom, és eldöntenem. A mit főzzek kérdés visszhangzott a fejemben, akárcsak bármelyik másik, átlagos napon. Sosem tudtam, mit csináljak, úgy éreztem, már mindent megfőztem, amit lehetett, amit meg esetleg kívántam volna, azt Ellie nem szerette.

- Anya, nyomja a lábam – panaszkodott, miközben feljebb emelte a lábát.

- Gyere – sóhajtottam egy nagyot, aztán kiemeltem onnan, és letettem a földre. – Nem engedheted el a kezem! – figyelmeztettem, mire bólintott egyet, aztán tovább sétáltunk.

Sejtettem, hogy nem sokáig fog emlékezni rá, mit ígért meg nekem, és amikor a bevásárlókocsihoz szaladt, és felállt az oldalára, be is igazolódott, hogy mennyire ismerem ezt a kis rosszcsontot. Nem szóltam most rá, hiszen amíg a kocsin lóg, tudok rá figyelni, de azért csúnyán néztem rá, ami látszólag egy cseppet sem hatotta meg. Pár perccel később, már előre szaladgált, én pedig többször figyelmeztettem, hogy jöjjön vissza mellém. Ilyenkor mindig szót fogadott, aztán egy pillanattal később, mintha nem is mondtam volna semmit, megint elcsatangolt.

- Eliana, visszaültetlek a kocsiba – fenyegettem meg, hátha ez majd hatásosabb lesz.

- Ne! – kiáltotta el magát, és körülöttem kezdett szökdécselni.

Ennek a verziónak sem örültem jobban, mert sose tudtam, mikor kerül elém, és nem szerettem volna átesni benne, de legalább a közelemben volt, és nem szaladt el az áruház másik végébe. Az akciókat kezdtem figyelgetni, és hogy mi lehet a különbség a kétféle krumpli között. Ugyanakkora kiszerelés volt, ugyanaz a fajta, az egyik 2 kg-os zsák viszont egy font volt, a másik meg másfél. Na, mindegy. Fogtam az egyiket, és betettem a kocsiba, majd Elianat kezdtem keresni. Csakhogy nem volt sehol.

Fél perc alatt pánikoltam be, hol a lányom. Idegesen kapkodtam körbe a fejem, hátha meglátom, de hirtelen olyan sok ember lett a boltban. Kiabálni kezdtem a nevét, mire mindenki engem kezdett nézni, de egyáltalán nem érdekelt. A sorok között kezdtem szaladgálni, a nevét hajtogattam, de sehol nem volt. Tisztán emlékeztem, hogy mielőtt a krumplikat kezdtem vizslatni még mellettem állt, akkor mégis, hogy juthatott ilyen messzire? Az stressztől rosszul lettem, szédültem, és azt hittem rögtön elájulok, de nem hagyhattam el magam. Meg kellett keresnem a lányomat! Egyre szörnyűbb képek cikáztak át előttem arról, hogy elrabolták, és sosem láthatom újra.

- Nem látott egy göndör, barna hajú 2 éves kislányt? – kérdezgettem mindenkitől, aki szembejött. Válaszul viszont mindenkitől csak egy fejrázást kaptam.

Megálltam egy pillanatra, hogy vegyek egy mély levegőt, és tisztán tudjak gondolkodni. Idegesen a hajamba túrtam, meg is húztam néhány tincset, ahogy az ujjaim beleakadtak a kócosabb részekbe, ám ez volt az utolsó, ami jelen pillanatban érdekelt. Meg is érdemelném, hogy valaki jól megtépjen, vagy megverjen. Milyen szülő az, aki elveszíti a gyerekét? Szörnyű anya vagyok! Úgy döntöttem, elindulok visszafelé, mert ennyire messzire nem juthatott a kis lábaival, közben pedig minden sorba bepillantottam. A lányom viszont sehol nem volt. Sírva érkeztem vissza a krumplikhoz, és a könnyfátyolon keresztül, tanácstalanul újra körbenéztem.

- Figyelem, figyelem! Barna, göndör hajú kislány keresi a szüleit, kérem a hozzátartozókat, hogy fáradjanak a vevőszolgálathoz!

Istenem, a vevőszolgálat! Hogy nem jutott eszembe bemondatni? Félig megkönnyebbülve rohantam át a sorokon, a könnyeim, amelyeket az ijedtség, a megkönnyebbülést és az önmarcangolás okozott, megállíthatatlanul ömlöttek le az arcomon. Amikor átjutottam a kasszán, már láttam Elianát. Sírva álldogált az ajtó előtt, én pedig még jobban siettem, hogy minél hamarabb megnyugtassam. Tényleg szar anya vagyok! Szegénykém, mit érezhetett, amikor nem talált. Én okoztam neki fájdalmat. A saját gyerekemnek!

Amikor végre odaértem hozzá, térdre rogytam előtte, és szorosan átöleltem, közben pedig folyamatosan hajtogattam, hogy mennyire sajnálom. Kezeivel úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta, aztán lassan megnyugodott, és abbahagyta a sírást.

- Bocsáss meg nekem! – Vele ellentétben én nem tudtam megnyugodni. Egyfolytában szidtam és utáltam magam, amiért ennyire figyelmetlen és felelőtlen voltam.

- Mami, mindig fogni fogom a kezed – nézett rám. Sűrű, sötét szempillái összeálltak a sírástól, az arca pedig csillogott a könnyektől. Elővettem egy zsebkendőt, hogy kifújjam az orrát, és letöröljem az arcáról a sírás árulkodó jeleit, majd saját magammal is így tettem. Amikor végeztem, egy krákogás szakította félbe az önmarcangolásomat.

- Liam? – néztem fel a férfire.

- Én találtam meg a kislányt. Sírva kiabálta, hogy anya, gondoltam elhozom ide, és bemondatom, hogy jöjjenek érte – mesélte el a rövid sztorit.

- Nagyon szépen köszönöm. Nem tudom, hogy történhetett ez. Borzasztó anyuka vagyok – magyarázkodtam neki.

- Ugyan! Sok emberrel előfordul, ne okold magad miatta – próbált megnyugtatni, de még mindig nem sikerült lehűtenem magam. A kezeim remegtek, és úgy éreztem, ha nem ülök le azonnal valahová, akkor összeesek. – Jól vagy? – fogta meg a karom.

- Hogy lennék jól? – csattantam fel, de aztán rájöttem, hogy nem ő tehet erről. – Sajnálom, nagyon megijedtem – kértem azonnal bocsánatot, aztán a falnak döntöttem a hátam.

- Üljünk be a kávézóba – mutatott az üzletre, ami velünk szemben volt. – Amíg nem leszel jól, úgysem tudsz hazamenni – erősködött, amikor szólásra nyitottam a számat, hogy tiltakozzak.

Beláttam, hogy igaza van, illetve tényleg le akartam ülni, úgyhogy végül megindultunk a kávézó felé. Ellie szorosan fogta a kezem, és úgy jött mellettem, majd mindenképpen az ölembe szeretett volna ülni, ezért csak egy kétszemélyes asztalt néztünk ki magunknak. Mind a hárman egy-egy bögre teát rendeltünk, aztán Liam beszélgetést indítványozott.

- Szóval, van egy lányod – nézett Elianára, aki szégyenlősen bújt a nyakamba.

- Igen. Elianának hívják, és két éves – nyomtam egy puszit a homlokára.

- Ó, amikor az eljegyzésünk volt Larával, már terhes voltál? – lepődött meg, én pedig azonnal rájöttem, hogy mennyire nem jó, hogy Liammel beszélgetek. Egyetlen kis esélyét sem kellene megadnom annak, hogy Harry találkozzon Elianával. Nem hiába szakítottam meg a kapcsolatot mindenkivel, akinek egy kicsi köze is volt a fiúhoz.

- Nem, utána esem teherbe – nyögtem ki nagy nehezen. – Viszont nem akarlak feltartani, menj nyugodtan a dolgodra – próbáltam elküldeni, de nem tágított.

- Találkozóm lesz, és addig még van egy fél órám, szóval ráérek, ne aggódj! – legyintett egyet. – Férjnél is vagy? – tette fel újabb kérdését. Ez így nagyon nem lesz jó.

- Nem igazán – válaszoltam zavarban, aztán mindent elkövettem, hogy eltereljem magamról a figyelmet. – Ti hogy vagytok? Van már gyereketek?

- Nem, nincs még – mosolygott. – Amíg van a banda, addig nem tervezünk, mert szeretnék minden pillanatban a gyerekemmel lenni. Ott akarok lenni az első szavainál, amikor járni kezd… tudod – rántotta meg a vállát.

Furcsa volt, hogy nekik a karrier előbbre való volt, mint a család. Ezt sosem tudtam megérteni. Egy gyerek… az a minden. Másrészt, egyáltalán nem értettem, hogy a fenébe nyereséges még nekik az együttes. Ezek a fiúbandát jönnek-mennek, ők meg már hat-hét éve csinálják. Vajon a többieknek milyen a magánéletük? Egy pillanatra kíváncsi lettem, hogy mi lehet Harryvel, de nem kérdeztem rá. Feltűnő lett volna. Ehelyett inkább iszogatni kezdtem a teámat.

- Hm, ez nagyon jól esett – mondtam, miután kiürült a bögrém. Úgy éreztem, hogy a közérzetem is jobb lett, már nem akartam elájulni, ettől függetlenül az önutálatom megmaradt, és az idegességem is, hiszen Liammel ülök itt, akivel egyáltalán nem kellett volna soha többé az életben összefutnom.

- Jobb a színed is. Már nem úgy nézel ki, mint aki menten összeesik – mondta.

- Szerencsére, már nem is érzem úgy magam – bólogattam, majd a szalvétával elkezdtem felitatni a teacseppeket, amiket Eliana csinált az asztalra.

Amikor felnéztem, újra úgy éreztem, hogy elájulok. A gyomrom görcsbe rándult, csak reméltem, hogy nem jön vissza a tea, meg az isler, amit hozzá ettem. Igyekeztem rendbe szedni az arcizmaimat, aztán levettem a szemem az érkező férfiról. Göndör, vállig érő haja volt, egy fekete pólót viselt, fekete nadrággal. Szinte semmit nem öregedett, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint két évvel ezelőtt, és még mindig ugyanazt az erőt sugározta, ami megfogott benne. Szétnézett, hogy megtalálja a személyt, akihez érkezett, közben kedvesen mosolygott a pincérre, aki mellett elhaladt.

- Azt hiszem, megérkezett, akire vártál – vettem le róla a szememet, aztán belecsúsztattam a telefonomat a táskámba. Le akartam lépni, mielőtt Harry ideér.

- Hé, haver – tette Liam vállára a kezét, aztán érdeklődve nézett rám. Nem tudtam, mire számítsak, de szerettem volna minél hamarabb eltűnni innen. Fura érzés volt a lányomat és az apját egy helyen tudni. – Megzavartam valamit? – érdeklődött.

- Nem, én épp menni készültem – pattantam fel, majd megfogtam Eliana kezét. – Köszönök mindent – néztem hálásra Liamre, mire ő rám mosolygott. Harry nagyon vizslatta az arcomat, talán nem ismert fel elsőre, szóval nem akartam megadni az esélyét, hogy beugorjon neki. – Sziasztok! – köszöntem el, Eliana is motyogott egy hellót, miután rászóltam, aztán már ott sem voltunk. Nem ismert fel. Mekkora mázlim van!

Eliana Carter

Sziasztok!

Megint itt vagyok, és most szerencsére nem is késtem. Az egyetlen apró hibája a résznek, hogy rövid (két és fél oldal), de ebbe nem szerettem volna mást belesűríteni. Ez most szerintem így, a maga kis csodájával bőven elég.

Már 16 feliratkozóm van, ami lehet, hogy másoknak kevés, de nekem így is nagyon sokat jelent. Bízok benne, hogy folyamatosan gyarapodunk majd. A visszajelzésetek alapján, amiből megint nagyon-nagyon sokat kaptam, és ami miatt nem győzök hálálkodni, szeretitek a történetet. Igyekszem a továbbikban is megtartani az érdeklődéseteket. Egyébként a hozzászólásaitokra, ahogy mindig szoktam, válaszoltam is. Viszont szeretnék itt is egy hatalmas KÖSZÖNÖM-öt mondani mindenkinek, aki pipál, komizik, feliratkozik! Ti vagytok a legjobbak:) Akik pedig csendben olvasnak, remélem, nektek is tetszik a történet.

Millió puszi mindenkinek:

Larissa

***************************************************

Chapter 3

Április 10-én, reggel hat órakor keltem fel. Nem tudtam tovább aludni, olyan volt, mintha valami felkeltett volna, de semmi zajt nem hallottam. A biztonság kedvéért körbenéztem, aztán elszaladtam a mosdóba, mert úgy éreztem, hogy a húgyhólyagom azonnal kidurran. Azt hittem, hogy emiatt fáj egy picit a hasam, de mikor a kezemet mostam újra megéreztem a fájdalmat, ezúttal erősebben. A hasamhoz nyúltam, és megvártam, amíg elmúlik a görcs, aztán amilyen gyorsan csak tudtam elsétáltam a telefonig, és tárcsáztam anyát.

- Azt hiszem megindult a szülés – jelentettem be azonnal.

- Öt perc múlva ott leszünk, ne aggódj! – mondta, majd lerakta a készüléket, én pedig leültem a székre, hogy vegyek pár mély levegőt.

Elvileg még három hétig bent kellett volna maradnia, úgyhogy aggódtam, hogy esetleg valami baj van. Amíg anyáékat vártam, felhívtam a nőgyógyászomat, hogy szóljak neki, mire ő megnyugtatott, hogy valószínűleg tényleg a szülés indult meg, és ne aggódjak, pár hét ide vagy oda nem jelenthez problémát. Ezután kicsit nyugodtabb voltam, megnéztem, hogy mindenem össze van-e készítve, közben pedig azon gondolkoztam, miért nem folyt el a magzatvizem.

- Itt vagyunk, kicsim – lépett be anya az ajtón, arcán tisztán látszott, hogy aggódik értem, emellett viszont izgatott is volt.

- Anya, nem kellett volna elfolynia a magzatvíznek? – kérdeztem meg tőle, miközben apa már kifelé terelgetett.

- Nekem egyik terhességnél sem folyt el – nyugtatott meg, aztán felkapta a táskámat, amit már pár nappal ezelőtt összekészítettem, és el is indultunk.

Apa sietve, de a lehető legóvatosabban vezetett, rajtam pedig egyre többször söpört végig a fájdalom. Nem mutattam, hogy mennyire fáj, de néha eltorzuló arcom biztosan árulkodó volt. Anya mellettem ült hátul, és biztatóan szorongatta a kezemet.

Nem mondanám, hogy a következő három óra hamar eltelt volna, ugyanis először megvizsgált a doki, aki szerint nem voltam még eléggé kitágulva, szóval nem kezdhettük meg a szülést. Tizenöt percenként rám nézett, de különösebben semmit nem tudott értem tenni. Apa és anya kint maradtak, amíg én görcsölve feküdtem a szülőszobán, várva, hogy végre elmúljon a fájdalom.

- Hogy vagy? – lépett be újra az orvos. Kedvesen mosolygott rám, amit én is próbáltam viszonozni, de egy újabb erős fájdalom miatt csak egy grimaszra futotta.

- Szeretnék túl lenni rajta. Mennyi idő még? – kérdeztem tőle, bár tudtam, hogy ezt nem tudja megmondani csak úgy.

- Megvizsgállak újra, aztán meglátjuk – válaszolta, majd így is tett. – Most három és fél ujj. Megkapod a beöntést, és utána akkor neki is kezdhetünk – nézett fel rám.

Azon kívül, hogy remélhetőleg hamarosan túl leszek rajta, nem érdekelt már más. Rettenetes volt eddig, és tudom, hogy a neheze még hátra van, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem sokára láthatom a kislányomat. A tolófájások egyre többször jelentkeztek, és miután minden elkészült, a doki hagyta is, hogy nyomjak. Az ágy szélét szorítottam, hogy csendbe tudjak maradni, hiszen nem akartam visítozni, pedig annyira fájt, hogy legszívesebben ordítottam volna. Mindenkire mérges voltam, akire csak lehetett. Még az orvosra is, pedig ő aztán nem tehetett róla. Két nyomás után éreztem, ahogy a könnyek patakokban folynak végig az arcomon. Ahogy az ágyat markoltam, arra gondoltam, hogy itt kellene lennie velem egy férfinek, aki biztatna, hogy mindjárt vége. Most éreztem a legjobban, hogy mennyire egyedül vagyok, ám ez az érzés a következő görcs után el is párolgott. Nem tudtam semmire gondolni, csak arra, hogy a megfelelő időben nyomjak.

- Még egyet Clair – szólt a doki. – Mindjárt kint van. – Minden erőmet összeszedtem, pedig már úgy éreztem, hogy egy csepp sem maradt, és tettem, amire kért.

Éreztem, ahogy eltűnik a lábam közül a kis test, majd meghallottam a csecsemők jellegzetes sírását. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden fájdalmam elmúlt volna. Még mindig folytak a könnyeim, de már nem a szenvedés, hanem a büszkeség miatt. Az én kislányom. A doki elvágta a köldökzsinórt, majd óvatosan a mellkasomra fektette.

- Gratulálok anyuka! Kislány – mosolygott rám, de én csak a fehér, piros és lila színben pompázó kislányomat tudtam bámulni. Nem tudtam szavakba önteni, milyen érzés volt végre a karomban tartani őt, látni milyen, és tudni, hogy pár perccel ezelőtt még az én testem óvta az ő apró testét. Nem maradhatott nálam sokáig, szinte fel se fogtam, hogy tényleg itt van, és már el is vették tőlem.

- Hogy hívják? – kérdezte az ápolónő, mert szerette volna ráírni a karszalagra.

- Eliana Carter – mondtam ki a választott nevet a saját vezetéknevemmel, aztán szomorúan néztem, hogy elviszik a szobából.

- Pihenjen egy kicsit, én értesítem a családtagokat, hogy minden rendben ment – paskolgatta meg a kezemet az orvosom, majd még egyszer gratulált, és magamra hagyott.

Nem sokára anya és apa jelent meg a szobában, arcukon hatalmas mosoly terült el, és mindketten elmondták, hogy mennyire büszkék rám. Amikor befelé jöttek, látták Elianát is, és azt mondták nagyon szép. Nem sokkal később átvittek a szobába, ahol a következő három napot tölteni fogom, de még előtte lezuhanyoztam, annak ellenére, hogy rettenetesen fájt a hasam. Apa az ágyam mellé tette a cuccaimat, majd hazamentek, hogy tudjak pihenni. Miután kimentek, rá öt percre betolták hozzám a kislányomat, így most már megfürdetve, és felöltözve is láthattam. A nővér elmondta, hogy 2955 gramm és 49 cm, illetve hogy a rutin vizsgálatokon mindent rendben találtak, majd ő is pihenést javasolt, és magamra hagyott.

Eliana édesen szuszogott a kiságyául szolgáló kocsiban, és annyira szerettem volna újra megfogni, hogy nem bírtam megállni. Óvatosan kiemeltem a helyéről, és a mellkasomra fektettem. Olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette a körülötte történő dolgokat, azon kívül, hogy a pici kezén aprót mozdított, semmit nem csinált. Jó sokáig gyönyörködtem benne, utána viszont már egyre jobban éreztem, hogy nekem is szükségem van az alvásra, így visszatettem az ideiglenes kiságyba, és én is áttértem az álmok világába.

Később, amikor felkeltem, még mindig alig akartam elhinni, hogy van egy gyermekem. Mérhetetlen boldogsággal töltött el, és amikor ránéztem, olyan szeretet öntötte el a szívem, mint még előtte sosem. Rengeteg képet készítettem róla, amiket elküldtem a barátaimnak, majd mosolyogva olvasgattam a gratulációkat. Következő nap aztán egy rakat ismerős jött be látogatóba, akiknek nagyon örültem, de estére eléggé elfáradtam, és vártam, hogy vége legyen a napnak.

Eliana nem volt sokat távol tőlem, csak a vizsgálatokra vitték el, amik hála a jó égnek rendben voltak, így a kötelező benntartózkodás után haza is mehettünk. Anya jött értem, és együttes erővel pakoltuk be a kocsiba a cuccaimat, majd miután a kis pindurit is bekötöttük a gyerekülésbe, elindultunk. Apa azért nem jönni, mert még a szobán végezte az utolsó simításokat. Gondoltam, hogy mindent olyan precízen akar majd csinálni, hogy nem lesz neki elég a három nap. Világéletében mindent a lehető legjobban készített el, legyen szó egy vajas kenyérről vagy egy gyerekszoba berendezéséről. Maximalistasága eredményeként pedig elalélva néztem szét a szobában, amely friss bútorillatot árasztott. A falak bézsre voltak festve, kivéve a plafont, ami makulátlan fehérben pompázott. A bútorok is ehhez a két színhez igazodtak, oldaluk a legvilágosabb tölgyből készültek, a fiókok és szekrényajtók pedig fehérek és sötétbarnák voltak. A kiságyban, aminek a szélén baldachin hullott le, szépen el volt rendezve a paplan és a hozzá tartozó párnácska, és hogy ne olvadjon túlzottan egybe a szoba, a földön kis, kör alakú, lila szőnyegeket terítettek le. Ez, a szoba hangulatából kieső szín, annyira feldobta az egészet, hogy első pillantásra beleszerettem. Csodálatos volt, pont olyan, amilyennek képzeltem.

- Köszönöm apu – adtam egy puszit az arcára, miközben ő az alvó csöppséget tartotta a kezében.

- Ugyan már! Az unokámnak bármit – nézett le rá szeretettől csillogó szemekkel.

- Aha, szóval nem is miattam csináltad – húztam fel az orrom, persze csak vicceltem.

- Sajnálom, mától már nem körülötted forog a világ – nevetett ki, és én is vele nevettem. Tudtam, hogy csak ugratott, szavaiban mégis rengeteg igazság bujkált. Számomra a világot mától Eliana jelentette, és nem számított, hogy mi van velem, az egyetlen, ami igazán fontos volt, hogy ő jól érezze magát.

Terhesség

Sziasztok!

Ismételten nagyon szépen köszönöm a pipákat, a kommenteket, és üdvözlöm az új olvasókat. Hozzászólásokra válaszoltam ;) A részhez annyit fűznék hozzá, hogy ígérem, ennél csak jobb lesz, mert ez most elég rosszra sikerült, szerintem. Remélem, nektek azért jobban tetszik majd, mint nekem.

xxx Larissa

***********************************************************

Chapter 2

Másnap reggel, mikor felkeltem, már bántam, hogy lefeküdtem Harryvel. Vagyis tulajdonképpen nem azt bántam, hanem, hogy hazudtam neki, és nem használtunk óvszert. Persze, ha esetleg gyerekem lenne tőle, sose tudná meg, de ettől még elég meredek húzás egy világsztártól teherbe esni. Mégis mit gondoltam, én idióta?

Ideges voltam ebben a hónapban, mert most tényleg nem akartam teherbe esni. Szörnyű volt, hogy teljesen egyedül kellett ezen átesnem, hiszen a biztonság kedvéért senkinek nem beszéltem Harryről, még a szüleimnek se, pedig őket mindig tájékoztattam az apajelöltekről. Nem. Ha esetleg teherbe esek, nem adom meg annak az esélyét, hogy kiszivárogjon. Senki nem fog róla tudni, csak én.

Sose vártam úgy a napot, hogy megjöjjön, mint ebben a hónapban. Mindig pontos szokott lenni, viszont amikor kellett volna, semmit nem találtam a bugyimban. Öt percenként, görcsösen nézegettem, hogy van-e valami jele annak, hogy nem vagyok terhes, de hiába akartam, az elkövetkezendő egy hétben sem jött meg. Csak nekem lehet ekkora szerencsém. Annyira jellemző, hogy mindig minden akkor sikerül, amikor már nem akarom. De még csak mást se tudok hibáztatni, mert ez egyedül az én hibám. Erről csak én tehetek.

Miután biztos voltam benne, hogy nem csak késik a havim, felhívtam a nőgyógyászomat, hogy időpontot kérjek. Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet, amiért ilyen hülye voltam. A doki jókedvűen fogadott, ellenben vele én kétségbe voltam esve. Miután elmondtam, hogy miért jöttem pontosan, felfektetett a székbe, és megvizsgált. Örültem volna, ha gyorsan a végére érünk, de ezek a vizsgálatok mindig olyanok, mintha az örökkévalóságig tartanának.

- Gratulálok kismama – szólalt meg végül, mire lecsuktam a szemem, és hagytam, hogy lefolyjon pár könnycsepp. – Remélem, ezek örömkönnyek – mosolygott az orvos.

- Azok – válaszoltam, ám nem teljesen volt igaz. Egyrészt örültem, hiszen megkaptam, amit akartam. Most már a gyermekemet hordom a szívem alatt, csakhogy rossz embertől.

- Négy hetes – tudatta velem, amikor a kezembe nyomta az ultrahang képet. Pontosan tudtam, hogy ennyinek kell lennie, úgyhogy nem lepődtem meg. Még magyarázott valamit arról, hogy mikor kell visszajöjjek, illetve, hogyha valami van, azonnal hívjam fel, majd elhagytam a rendelőt.

Le kellett ülnöm odakint egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Bámultam a kis pontot a képen, és annyi minden átfutott az agyamon, hogy szinte beleszédültem. De végül csak egy gondolat maradt meg: anya leszek!

Bepattantam a kocsiba, és anyáék házáig meg sem álltam. Berontottam a lakásba, és köszönés nélkül támadtam rájuk. Boldogan újságoltam a nagy hírt, immáron mindenféle negatív gondolat nélkül, aminek ők is örültek.

- Ki az apa? Nem is mesélted, hogy találtál egy új férfit – hozta fel apa a kellemetlenebb témát.

- Azt hittem, hogy most sem lesz belőle semmi, szóval nem tartottam fontosnak. Az apja imádnivaló, nagyon rendes, és remélem, hogy sosem tudja meg, mit tettem vele, mert egyáltalán nem érdemli meg ezt – hajtottam le a fejem.

Erre nem mondtak semmit, és nem is volt rá szükség, mert már többször is kifejtették a véleményüket azzal kapcsolatban, amit csinálok. Nagyon jól tudtam, mi a véleményük, és meg is értettem őket, sőt most még egyet is értettem velük, de nem hiányzott volna, ha most tartanának oktatást a becsületességről meg a tiszteletről.

Ha őszinte akarok lenni, ez a kilenc hónap nem volt valami boldog az életemben. Tudom, hogy én vállaltam, hogy apa nélkül, egyedül végigcsinálom, de jó lett volna, ha valaki mellettem áll. Nem úgy, mint a szüleim, és a barátaim, hanem mint egy társ. Rossz volt látni, hogy míg én egyedül járok a vizsgálatokra, addig a többi kismamát a férje kíséri, és boldogan jönnek ki a rendelőből, amikor megtudják, hogy milyen nemű a gyermekük. A terhesség meg ugye fel is erősítette ezek az érzelmeket.

Az ügyfeleimmel türelmetlenebb voltam, de a munkámat ugyanúgy végeztem. Rengeteg gratulációt kaptam, és a „ki az apja” kérdést is megtanultam kezelni. Kaptak egy finomított verziót, miszerint véletlen csúszott be, de egyáltalán nem bánom. Azért azzal mégsem dicsekedtem, hogy felcsináltattam magam. Pedig illett volna felvállalnom a tetteimet.

Amikor anyu terhes volt velem, feljegyzéseket csinált minden pillanatról, amiket imádtam visszaolvasni. Ezt a szokását megtartotta a későbbiekben is, így a gyerekkoromról is mindent tudok, még azokat a dolgokat is, amikre nem emlékeztem magamtól. Úgy gondoltam, ez egy nagyszerű ötlet, és mivel én is örültem, hogy vannak ilyen dolgok összeírva rólam, talán majd az én gyerekem is értékelni fogja, szóval követtem anyukám példáját, és amolyan hónapos feljegyzéseket készítettem.

Július: Még semmit nem érzek, de a tudat, hogy egy apróság növekszik a pocakomban, boldogsággal tölt el. Teljesítettem a feladatom, születésem, létezésem értelmet kapott. Lesz kinek továbbadnom a tudásom, és ha már én nem leszek, egy apró darab mégis marad belőlem a világnak. Viszont rengeteg dolog miatt aggódom. Remélem, minden rendben lesz a kicsivel. Annyi szörnyű dolgot hallottam, és nem élném túl, ha valami baj történne.

Augusztus: Szörnyűek ezek a reggeli rosszullétek. Nem hogy enyhülnének, egyre elviselhetetlenebbek. Van, hogy egész nap nem eszek semmit, mert úgy érzem, kijönne belőlem, így ahelyett, hogy híznék, még fogytam is. Anya próbál etetni, de egyszerűen nem kell, pedig tudom, hogy a magzatnak szüksége lenne rá.

Szeptember: Csillapodott a rosszullétem, most már csak egyes szagokra kap el a hányinger. Ilyen például a kávé, ami eddig a lételemem volt. Felfordul tőle a gyomrom. A hasam már növekszik. A szemfülesebb emberek már észre is vették. Akik ismertek, meglepődtek, de diszkréten kezeltél az információt, miszerint egyedülálló vagyok, illetve gratuláltak nekem. A három hónapos vizsgálaton mindent rendben találtak, szóval egy kicsit meg is nyugodtam.

Október: Már igencsak nehezen boldogulok a hasammal. Azt mondják, nagyobb, mint az átlagos. Fura a fekvés, hason már esélyem sincs aludni. Megérkezett a fokozott érzelmi állapot is. Van, hogy túlontúl boldog vagyok, van, hogy rettenetesen szomorú. Az eredmény lényegében mindig ugyanaz: sírás. Híreket már ezer éve nem olvasok, teljesen felzaklatnak. Egyik reggel arra keltem, hogy mocorog a hasam. Apró rúgások, de ezáltal tényleg tudatosult, hogy egy élő csöppség lakik odabent.

November: Rengeteget mozgolódik mióta először megéreztem. Kellemes és kényelmetlen érzés is egyszerre. Még van helye, így nem okoz különösebb fájdalmat, viszont akárkivel találkozom, mindenki a hasamat szeretné megfogni. Már most imádják, mi fog rá várni, amikor megszületik?

December: Annyira várom már, hogy lássam, hogy néz ki, van-e hajacskája, hasonlít-e rám. Persze, még maradjon odabent, erősödnie kell még, hiszen csak hat hónapos. A hasam sokszor feszül be, de az orvos azt mondta, ez természetes, ha erős fájdalmakkal társul, akkor viszont azonnal keressem fel. Szerencsére erre még nem került sor, remélem, nem is fog. Ebben a hónapban éreztem magam a legjobban. Csak a gyermekvárás öröme kísért, semmi rossz gondolat.

Január: Épp a dokitól jövök, aki szerint kislányom lesz. A szüleimmel már gondolkoztunk pár néven, de még nem jutottunk dűlőre.  Már nagy a hasam, de így sem elég a hely a drágámnak. Rengeteget forgolódik, sokszor úgy érzem, szétrúgja az oldalamat, vagy egy jól irányzott rúgással eltöri a bordámat. Aludni se hagy, de meglepő módon ez csak megnyugvással tölt el. Így legalább tudom, hogy minden rendben van vele.

Február: Már csak két hónap a kitűzött időpontig. Türelmetlen vagyok, de tudom, hogy még bent a helye. Most már tisztán kivehető az ultrahang képen, hogy merre áll a lábacskája, a cuki kis nóziját is láttam már. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy néz ki. Mivel már nagyon kényelmetlen, hogy kicsi a hasam a méretéhez képest, várom, hogy leteljen a maradék idő. Ráadásul az utóbbi időben a lábam is elkezdett bedagadni, szóval eljöttem szabadságra, mert már amúgy is nehéz volt sokat állni a nagy hasammal.

Március: Úgy hullámzik a hasam, mint a tenger, amikor vihar tombol rajta. Éjszakánként a legaktívabb, így elég nyugtalanul alszom. A barátaim babaruhákkal leptek meg, és én is kinéztem a bútorokat, ám még nem vettem meg őket. Apának mindent a lelkére kötöttem, így ha kórházba kerülök, és megindul a szülés, ő azonnal intézkedik. Jó, hogy van, akikre számíthatok.

Eljegyzés

Sziasztok!

Először is szeretnék bocsánatot kérni a két napos késésem miatt, de nem számoltam azzal, hogy vendég lesz nálam. Remélem, nem haragszotok, ha pedig igen, akkor majd kiengesztel titeket az első rész. 

A másik legfontosabb dolog, hogy nagyon-nagyon és még annál is jobban köszönöm a 10 pipát, illetve az 5 kommentet, és az új feliratkozásokat! Annyira örültem, nagyon jól esett, hogy visszajeleztetek. Jelentem, mindenkinek válaszoltam! Remélem, senkinek nem okozok csalódást a továbbiakban sem :)

Már csak egy dolog van, amivel untatlak titeket a rész előtt, mégpedig, hogy a fejezetben lesz két visszatérő szereplő. Egyszerűen nem tudok tőlük megválni, haha.

Most pedig jó olvasást, aztán véleményezni szorgosan ;) Ezentúl ask.fm-en is nyugodtan kérdezhettek (bármivel kapcsolatban), vagy írhattok véleményt.

xxx Larissa

**************************************************************

Figyelem! A bejegyzés 18 éven aluliak számára nem ajánlott.

Chapter 1

Mindennel elkészülve vártam, hogy Larissa megérkezzen. Körbenéztem, hogy biztos minden a helyén van-e, de nem találtam kivetni valót, úgyhogy megnyugodtam. A halványlila és fehér színben pompázó papírosok a helyükön voltak, a liliom illata pedig betöltötte a hatalmas termet. Egy éve találkoztam Larissával egy divathéten, ahol ő volt az egyik modell, ám korán érkezett, ezért besegített nekem. Meglepődtem a tettei miatt, de rögtön megkedveltem, és segítségéért cserébe odaadtam neki a névjegykártyám. Nem tudtam, hogy lesz-e szüksége bármikor is egy rendezvényszervezőre, de ez volt az egyetlen, amit fel tudtam ajánlani. Egy hónappal ezelőtt aztán fel is keresett, hogy elvállalnám-e az eljegyzési partijuk megszervezését, amit a mai napon tartanak. Így kerültem tehát most ide.

Amikor kinyílt az ajtó, odafordítottam a fejem. Először Larissa lépett be rajta, majd szorosan a nyomában Liam. Elismerően néztek körbe, aztán az énekes egy puszit nyomott a menyasszonya arcára. Ahogy néztem őket, féltékeny lettem, hiszen arra gondoltam, ők hol tartanak, és hol én. Lara egyszerű lány volt, sosem éreztette senkivel, hogy bármivel is több lenne, és bár zavarba ejtően tökéletes volt, nem találkoztam nála szerényebb emberrel. Totálisan megérdemelte Liam szeretetét, amit nem is sajnáltam tőle, de azt az életet élte, amit én álmodtam magamnak, és innen eredt az irigységem.

- Nagyon szép minden – fordult hozzám mosolyogva a modell lány. – Köszönünk szépen mindent – nyújtott felém egy ajándéktasakot, ami egy üveg bort, egy szál rózsát, és a pénzzel teli borítékot rejtette.

- Szeretnénk, ha itt maradnál, és velünk ünnepelnél. Természetesen, ha már más programod van, akkor megértjük – mondta Liam.

Hát programom az nem volt, de kedvem sem maradni, ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a meghívást, és amint nem tűnök pofátlannak, lelépek. Mindig így csináltam, ha a megrendelőim maradásra kértek. A terem fél órán belül megtelt, először a családtagjaikkal, majd a barátaikkal, és amikor mindenki elfoglalta a helyét, nekiláttak a vacsorának, aminek során különböző köszöntők hangoztak el. Voltak komolyak, amiket általában a szüleik mondtak, és viccesebb hangvételűek is, amiket Liam bandájának tagjai szolgáltattak. A vacsi után mindenki beszélgetni kezdett, én pedig úgy döntöttem, eljött az én időm, hogy elbúcsúzzak, és lelépjek, ám rengetegen állták körbe a párocskát, így vártam egy kicsit, közben pedig a bárpult mellett kezdtem iszogatni. Miközben belekortyoltam az italomba, szétnéztem. Velem szemben a terem másik oldalán egy göndör hajú srác állt, és engem méregetett, majd amikor találkozott a tekintetünk, elmosolyodott. Elkaptam a tekintetem, és zavartan fordítottam el a fejem, nem értve, hogy mi volt ez a csábos mosoly. Ezentúl szándékosan nem néztem az irányába, mert igencsak jól nézett ki, és nem akartam keverni a magánéletemet a munkámmal.

- Újratölthetem? – szólalt meg mellettem egy mély, rekedtes hang, miközben az üres poharamra mutatott. Felnéztem, hogy kihez tartozik ez a kellemes hang, és meglepve tapasztaltam, hogy az elbűvölő mosolyú, vonzó, göndör férfi az.

- Nem, nem kéne már innom – ráztam meg a fejem.

- Ó, ne szórakozz! Plusz egy pohár nem árt meg – vette ki a kezemből, majd a mögöttem lévő pultba sétált, és koktélt kezdett gyártani, ügyelve arra, hogy alkoholból bőven jusson bele.

- Le akarsz itatni? – sandítottam rá.

- Hát az attól függ, hogy mennyire vagy együttműködő – kacsintott rám, majd letette elém a poharat, és felém nyújtotta a jobb kezét. – Harry Styles.

- Clair Carter – fogadtam el mosolyogva. Ennek a srácnak aztán megnyerő a kisugárzása, az egyszer biztos. – Köszönöm az italt – kocogtattam meg az üvegpohár szélét, majd ittam belőle egy kortyot. Jó ég, ennyi erővel már töményen is adhatta volna!

- Mik a terveid ma estére? – könyökölt a pultra, és várakozva nézett rám.

- Te aztán nem köntörfalazol – nevettem fel, mire megrántotta a vállát.

- Alapesetben egy lovag vagyok, de amikor egy ilyen gyönyörű nővel állok szemben, elvesztem a fejem – mormolta csábítóan, mire elpirultam. Gyorsan mérlegeltem a helyzetemet, közben pedig megittam a maradék koktélt. Ebben a hónapban még keresem a megfelelő apajelöltet, és ő rettenetesen jól nézett ki. A kisugárzásából áradt a magabiztosság, és emiatt rögtön el is tudtam magam képzelni a közös éjszakai programunk közben.

- Mi lenne, ha megmutatnád, milyen programot ajánlasz nekem? – hajoltam hozzá közelebb, szavaim hallatán pedig egy kaján vigyorra húzta ajkait.

- Köszönjünk el az álompártól, aztán lépjünk le – kerülte meg a pultot, megragadta a kezem, és Liamhez húzott. Illetlenül belevágott az éppen beszélő férfi szavába. – Liam, gratulálok haver, de nekem most mennem kell, akárcsak a csinos hölgynek – mutatott rám, mire idegesen átálltam az egyik lábamról a másikra. Csinálhatta volna diszkrétebben is, de most már mindegy. Liam rám mosolygott, szemében nem láttam elítélést, még egyszer megköszönte a szervezést, majd utunkra bocsájtott.

- Szóval rendezvényszervező vagy? – kérdezte, miközben a kocsira vártunk.

- Igen. Te meg popsztár – jelentettem ki.

- Mondhatni – húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.

- Sok alkalmi kapcsolatod van? – tettem fel a kérdést, ami a legjobban izgatott.

- Akad – döntötte oldalra a fejét.

- Minden ujjadra két-két lány, mi? – vigyorogtam rá.

Sosem voltam az a kis könnyű nőcske, aki ezt menőnek tartotta, de mióta a babaprojekten dolgozom, hozzá kellett szoknom, hogy ilyen emberek vesznek körül. A másik problémám, hogy nem voltam jó flörtölésben, ráadásul szégyenlős is voltam. Egyszóval az, akit most játszok, egy kicsit se hasonlít rám. Feladtam magam teljes mértékben, minden alapelvemmel együtt, és emiatt sokszor utáltam is magam.

Amikor megérkezett a kocsi, és beszálltunk, azonnal közvetlenebb lett, sokkal közelebb ült hozzám, mint odakint állt, és mosolygósabb is volt. Egy szavas válaszait felváltotta a vidám mesélés, és egy perc alatt az ujjai köré csavart. Magához vitt haza, amin meglepődtem. Néha még a hülye, sznob, kis senkik is inkább hotelszobát bérelnek, nehogy betekintést nyerjek az életükbe, ő viszont így kitárulkozik előttem.

- Nagyon szép ház – néztem körül, amikor bementünk.

- Én is nagyon szeretem, csak hát nem sok időt tölthetek itt – húzta el a száját. – Kérsz enni vagy inni valamit?

- Nem, köszönöm – utasítottam el.

- Akkor csak foglalj helyet – mutatott a nagy, fekete, bőr kanapéra.

Kényelembe helyeztem magam, és megvártam, amíg ő is leült mellém. Furcsa volt ez a kezdés. Általában már az ajtóban egymásnak esünk a partneremmel, Harry viszont ismerkedni kezd velem. Őszintén megmondva csodálatos embernek ismertem meg ez alatt a röpke egy óra alatt, amit együtt töltöttünk, de mindketten tudjuk, hogy semmi értelme az ismerkedésnek, hiszen szexen kívül semmi nem lesz közöttünk.

Ahogy beszélt, néha megnyalta a száját, hogy ne száradjon ki, és mindezt olyan vonzóan csinálta, hogy nem bírtam kivárni, amíg úgy dönt, hogy elég a beszélgetésből. Nem próbáltam leplezni, hogy tetszenek az ajkai, és epekedek azért, hogy megcsókoljon, így feltűnően bámultam a száját, amit hamar észre is vett.

- Figyelsz? – húzta féloldalas mosolyra a szájára, mire én megköszörültem a torkom.

- Üm... persze – néztem a szemeibe.

- És mire? – hajolt közelebb annyira, hogy éreztem, ahogy a lehelete simogatja az arcom. Végigfutott a hátamon a hideg, és ennek hatására meg is borzongtam. – Hm? – simított végig az arcomon az orra hegyével, majd úgy állt meg, hogy a szája az én ajkaim sarkában álljon meg. Oldalra fordultam, hogy összeérhessen a szánk, de elhúzódott. Zavartan néztem fel rá, de ő csak vigyorgott, amitől a gödröcskéi megjelentek az arcán.

- Ha nem mondod el, mire figyeltél, nincs jutalom – közölte egyszerűen. Ó, tehát játszadozunk. Nyeltem egy nagyot mielőtt beszélni kezdtem.

- Az ajkaidra.

- Miért, milyenek az ajkaim? – húzta fel a szemöldökét, és ismét közelített felém.

- Ha megcsókolnál, bővebben kifejthetném – kacsintottam rá.

Az egyik kezét a csípőmre tette, és közelebb húzott magához, az én kezem pedig ösztönösen vándorolt a nyakára. Végigsimítottam a tarkóját, majd beletúrtam a hajába, mire jól esően morgott egyet, és a számra tapasztotta az övét. Először apró puszikat adott, majd a nyelvével végigsimított a számon, és végül beférkőzött az ajkaim közé. Olyan lassan és érzékien csinálta, hogy szinte alig éreztem, hogy hozzám ér, de tudtam, hogy szándékosan csókol így. Baromira nem volt elég, de amikor többet kértem, újra elhúzódott. Csalódottan néztem rá.

- Na, most már tudod? – döntötte oldalra a fejét, és kíváncsian várta a válaszom.

- Finom és lélegzetelállító – dünnyögtem, remélve, hogy elég lesz neki ennyi információ, és nem szórakozik velem tovább, de nagyon határozott volt, tisztában volt az adottságaival, és csúnyán ki is használta. Felnevetett, aztán fölém hajolt, és most úgy istenigazából megcsókolt. Alig győztem kapkodni a levegőt, a kezemmel pedig felfedezőútra indultam. Egyelőre csak a pólója alá nyúltam be, és a gerincén fel-le húztam az ujjaimat, amitől teljesen elvesztette a fejét. Belemosolyogtam a csókunkba, mire abbahagyta, és áttért a nyakamra.

- Mi olyan vicces? – húzta végig a nyelvét a nyakam jobb oldalán.

- Csak tetszett a reakció, amit kiváltottam belőled ezzel – ismételtem meg a mozdulatot, ő pedig belemarkolt a combomba.

Most, hogy láttam, én is hatással vagyok rá, kezdtem élvezni a játékát, hiszen tudtam, hogy ugyanannyi hatalmam van felette, mint neki felettem. Hümmögött egyet, megszabadított a felsőmtől, és éhesen végignézett rajtam. Felemelkedtem, hogy róla is eltüntessem a pólót, de a fejét rázva visszanyomott a kanapéba. Felsóhajtottam, de hagytam, hogy azt tegye, amit akar. Ez az irányításmániája egyrészről nagyon nem tetszett, mert nekem kellett volna annak lennem, aki annyira megbolondítja, hogy belemenjen az óvszer nélküli szexbe, másrészt viszont nagyon tetszett. Nem esett át a ló túl oldalára, tehát nem csak a saját kielégítésére dolgozott, pontosan tudta, hogy mennyire kerekedhet fölém úgy, hogy még én is élvezzem. Számításai beváltak, mert teljesen felajzott, és az is bejött, hogy pontosan tudta, mit csinál. Percek alatt rájött, hogy mi az, amitől beindulok, és mi az, ami hidegen hagy.

Újra a pólója aljához nyúltam, és ezúttal hagyta is, hogy megszabadítsam tőle, így hamarosan szembe találtam magam egy nagy pillangóval, meg számos másik tetkóval. Magam alá fordítottam, ügyelve, hogy ne essünk le a keskeny kanapéról, és a csípőjére ültem. Lehajoltam, hogy egy csókot lopjak tőle, ő pedig addig kikapcsolta a melltartómat, majd a pólóm mellé hajította. Elváltam az ajkaitól, és a felsőtestét kezdtem el felfedezni. Lehajtotta a fejét, és szemével követte az ujjaim útját. Egészen addig hagyta, hogy azt csináljak, amit akarok, amíg az övére nem tettem a kezem. Akkor eltolt magától, és felült, majd a derekamra tette a kezét, és velem együtt felállt. A lábaimmal csípőjébe kapaszkodtam, és miközben a szobája felé cipelt, óvatosan harapdálni és szívni kezdtem a nyakát.

- Ah, ne csináld, ha nem akarod, hogy elejtselek – nyögött fel, de nem hagytam abba. Egy percig se féltem, hogy erős karjai felmondják a szolgálatot. – Az életeddel játszol – jegyezte meg, és letett az ágyra. – Itt kényelmesebb, nem? – támaszkodott meg a kezével a fejem mellett, mire bólintottam. Adott egy puszit a számra, majd felállt, és lerugdosta magáról a szűk farmert. Az ágy széléhez másztam, és feltérdeltem, hogy elérjem a vállát, aminél fogva az ágyra nyomtam. Fölé akartam mászni, de egy ügyes mozdulattal maga alá gyűrt.

- Rajtad még látok felesleges ruhát – nyúlt a nadrágom gombjához, én pedig hagytam, hogy egyedül oldja meg, ha már ilyen kis akaratos. Beleakasztotta az ujját a gatyám szélébe, és a bugyimmal együtt lehúzta rólam. Időm nem volt felfogni, hogy meztelenül fekszem előtte, azonnal a lábaim közé hajolt. Hangosan felnyögtem, és a lepedőbe markoltam. Most az egyszer, a találkozásunk óta először nem kezdett el a lassúsággal kínozni, ám nem volt hajlandó az ujját belém vezetni. Helyette a belső combomat simogatta, amíg a nyelvével a lehető legjobban dolgozott. Megemeltem a csípőm, hogy jelezzem ez így nem elég, de sejthettem volna, hogy a saját feje után fog menni. Elhúzódott, és amíg le nem nyugodtam, csak nézett rám. Sejtettem, hogy mire vár, hiszen azt már a csókos incidensből is leszűrtem, hogy szereti, ha közben dicsérik, vagy legalább beszélnek hozzá, és bár én nem voltam egy beszédes típus aktus közben, a kedvére tettem.

- Harry, légy szíves – kérleltem, és mintha csak erre várt volna, teljesítette kívánságom.

- Megfelel? – kérdezte, miközben a másik kezével az alhasamat kezdte simogatni.

- Tökéletes – nyöszörögtem.  Elmosolyodott, aztán a nyelvét is újra bevetette, én pedig próbáltam felkészülni arra, hogy minden bizonnyal abba fogja hagyni, mielőtt elmehetnék. Kiszámíthatatlanságát bizonyítva, nem így történt, és egészen addig nem szakadt el az alsóbb testrészeimtől, amíg a csípőm vonaglása el nem múlt. Hálásan néztem a szemeibe, aztán lelöktem magamról, lehámoztam róla a boxerét, és visszaadtam, amivel az előbbiekért tartoztam. Csakhogy én nem vártam meg, amíg elélvez, mert reméltem, hogy így siet majd annyira, hogy eszébe se jusson az óvszer. Nos, ez a várakozásom sem jött be. Az ágy mellett álló fiókhoz nyúlt, és kivett belőle egyet. Látta, amikor elhúztam a számat, ezért rákérdezett, hogy mi a baj.

- Muszáj az? Utálom a gumit, és szedek gyógyszert – magyaráztam bűntudattal. Olyan rendes srác, miért vágom át?

- Ha nem szeretnéd, nem muszáj – dobta vissza a helyére, és fölém mászott. Mielőtt belém vezette volna magát, megcsókolt, és természetesen még egy kicsit szórakozott is a bejáratomnál. Megint megemeltem a csípőm, hogy közelebb furakodjak hozzá.

- Olyan türelmetlen vagy – szidott le, de nem tudta elrejteni, hogy tetszik neki.

- Nem szoktam, de te előhoztad… belőlem – nyögtem ki az utolsó szót, ugyanis közben megéreztem magamban. Kikészít, hogy először mindig játszadozik, és a legváratlanabb pillanatban megvadul. Sokáig húzta az aktust, többször is ütemet váltott, de végül visszatért egy lassabb tempóhoz. Borzasztóan vártam, hogy végre hagyjon elmenni, ami nem sokára meg is történt, majd nem sokkal utánam magát is elengedte.

- Tudom, hogy valószínűleg nem kell túlzottan ecsetelnem, hogy mennyire jó vagy – dőltem a mellkasára – de azért szeretném, ha tudnád, hogy ez volt életem legjobb szeretkezése.

- Ó, hát ez most jól esett az egómnak – kezdte el simogatni az oldalam.

- Sejtettem – nevettem fel. – Azért ne bízd el magad!

- Ne rontsd el, ne rontsd el! – tettetett felháborodást, de aztán ő is nevetni kezdett.

Cirógatni kezdtem a mellkasát, körberajzoltam a tetoválásait, közben pedig arra vártam, hogy elaludjon. Nagyon szívesen töltöttem volna az éjszakát a karjaiban, de nem akartam még esélyét se adni annak, hogy több legyen közöttünk. Hiszen hazudtam neki, és biztos nem nézné jó szemmel, amikor meglátná a növekedő hasam, ha esetleg teherbe ejtett. Amikor elaludt, felkapkodtam a ruháimat, majd írtam egy kis üzenetet neki, letettem a konyhaasztalra, és elhagytam a lakását.

Baby Project - Prológus

Üdv újra itt!

Az új történetet, ami a Baby Project címet viseli, augusztus 1-re ígértem, így hát ma újra jelentkezem. A délelőtt folyamán azon gondolkoztam, hogy új blogot nyissak-e neki, vagy így egyszerűbben megtaláljátok, és végül  úgy döntöttem, hogy ezt az oldalt alakítom át. Nemrég az átalakítás is megtörtént, amiben a húgom segédkezett, szóval innen is köszönöm. Remélem, az új dizi és a történet prológusa is elnyeri a tetszéseteket, ám mielőtt olvasni kezdenétek, még szeretnék pár fontos tudnivalót megosztani.

A részek rendszeressége: Előreláthatólag minden hétvégén lesz egy rész. Komi határ nincs, de azért remélem írtok, sokat jelentene.

Az oldal facebookos oldala továbbra is elérhető, azonban ott is történt egy kis átalakulás. Más a név, és a link is, illetve már fel is tettem a képeket a szereplőkről. (Ugyan ez még hiányos, mert csak a három főszereplő került fel, de a későbbiekben majd bővítem még.) Tessék likeolni, mert oda teszem ki mindig az előzetest, és elég sok mindennel kapcsolatban tájékoztatlak titeket ott.

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta a kis bevezetőmet, most pedig jó olvasást! Tudom, még nem sok minden derül ki belőle, de azért kíváncsi vagyok, mi a véleményetek.

xxx Larissa

**************************************************************

Prológus

Egy újabb hétvége egyedül. Anya mondta, hogy menjek haza, de szeretnék megállni a saját lábamon. Tulajdonképpen nem is ezzel van a baj. Hiszen van egy jól fizető munkahelyem, így nem kell amiatt aggódnom, hogy miből fogom kifizetni a következő havi lakbért. Mivel már öt éve elköltöztem otthonról, még csak nem is arról van szó, hogy nem tudnék főzni, mosni, takarítani magamra. Egyszerűen csak rettenetesen magányos voltam. Persze, voltak barátaim, jóban voltam a munkatársaimmal, és a családom is támogatott mindenben, de itt vagyok huszonhat évesen, se kutyám, se macskám. Csak a nagy, üres ház meg én.

Nem aggódnék, hogy mi lesz velem, ha már lett volna párkapcsolatom, de soha nem volt barátom. Tini koromban elképzeltem az egész életem. Hogy hamar megtalálom az igaz szerelmet, összeházasodunk, és fiatal szülők leszünk. A gyerek a legnagyobb álmom, mindig is az volt, és most, hogy már a harminchoz közeledek, és még egy nyamvadt pasit se tudtam magamnak keríteni, életem legelkeseredettebb döntését hoztam meg. Feladok bármit, de azt, hogy anyuka legyek, soha. Így hát három hónapja próbálkozok. Szórakozóhelyeken megismerkedek férfiakkal, akiknek az éjszaka folyamán azt hazudom, hogy szedek fogamzásgátló tablettát, ezért nincs szükség óvszerre. Természetesen egy hónapba csak egy férfit verek át, mert azért mégiscsak szeretném tudni, hogy ki a gyerekem apja. Ám eddigi próbálkozásaim nem jöttek össze. Nemcsak párkapcsolati szempontból vagyok selejtes, de úgy látszik, még a megtermékenyülés folyamata sem működik nálam megfelelően.

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ilyen eszközökhöz fogok folyamodni, kiröhögöm. Ma viszont ez vagyok én. Egy nő, aki kétségbeesésében nem ismer határokat.