Veszekedés

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, szörnyű egy buszban élni. Nincs szabad tered, nem tudsz elvonulni a többiek elől, ha felállsz, kapaszkodnod kell, hiába vezet nagyon óvatosan a sofőr, az ágyak keskenyek, és még nagyon sokáig sorolhatnám. Egy hét után hamar kiakasztóvá vált a dolog, de legalább Liammel lehettem, és a srácokat is jó volt még jobban megismerni.

– Mi a helyzet? – ültem le Harry mellé. Egész nap nem volt jó kedve, nem volt vevő egy poénra se, és csak egyedül üldögélt a busz hátuljában.

– Ma nem igazán vagyok a topon – mondta ki a nyilvánvalót. – Vannak napok, amiken elegem van ebből az egészből, és ez most pont olyan – húzta el a száját. – Szeretem csinálni, de jó lenne egy kis időt otthon tölteni, időt szánni magamra, pihenni – sorolta kívánságait. – Fáradt vagyok, de ugyanolyan kicsattanó formát kell mutatnom minden nap. – Megforgatta a szemét, aztán felhúzta a térdeit.

Nem szóltam közbe, csak figyelmesen hallgattam. Szüksége volt arra, hogy egy kicsit panaszkodhasson, én pedig álltam szolgálatára. Mindig szívesen hallgattam meg az embereket, szerettem segíteni, de néha nem tudtam, mit mondhatnék. Főleg nem akkor, ha valójában fogalmam sem volt, mit érezhet az illető. Igaz, hogy Liam folyton távol van tőlem, nekem is sok időt kell idegen helyen töltenem, mióta a VS–nek dolgozok, de nem voltak akkora elvárások velem szembe, mint nekik.

Harry hiába panaszolta el minden bánatát, továbbra is rossz kedve volt, úgyhogy felálltam, hogy hozzak egy tollat, illetve egy papírt, majd a térdemre fektettem. Kíváncsian nézte ténykedésemet, de mielőtt megkérdezhette volna, mire készülök, magamtól kezdtem beszélni.

– Emlékezz vissza az X–factor előtti időkre – kértem. – Mit képzeltél el magadnak? Mire vágytál, mit szerettél volna elérni? – Reméltem, hogy a tervem be fog válni.

– Szerettem volna, ha elismerik a tehetségemet – kezdett bele a felsorolásba, én pedig szorgalmasan írogattam szavait a lapra. – Népszerű akartam lenni. Néztem koncertvideókat, és mindig elképzeltem, hogy én is a színpadon állok, hogy nekem visítanak, és értem jönnek el olyan sokan. Pénzt is akartam, hírnevet. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, ami hatással van másokra, amit szeretnek az emberek. – Egész jól belejött, ezért alig győztem körmölni. Kívánságaival szinte betelt az egész lap. Voltak apróbb és nagyobb dolgok is, de nem is ez számított.

– Elkezdem felolvasni, amiket mondtál. Bólints, ha megkaptad, rázd meg a fejed, ha nem! – utasítottam, aztán neki is láttunk. Tulajdonképpen nem volt olyan dolog a lapon, amit ne ért volna el, így nagyon hamar minden sor mögött ott állt egy nagy pipa. Mosolyogva néztem fel rá. – Legközelebb, ha rossz kedved van, olvasd végig ezt a listát, és legyél büszke magadra, illetve örülj, mert minden, amit szerettél volna, most megvan – kacsintottam rá, aztán boldogan nyugtáztam, hogy az ő arcán is átfutott egy őszinte mosoly.

– Köszönöm – mondta hálásan, aztán átölelt. Megsimogattam a hátát, majd hagytam, hogy elhúzódjon. Örültem, hogy tudtam neki segíteni. – Akkor most beszéljünk rólad. Mi van Liammel?

Nos, igen. Az elmúlt egy hét nem teljesen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem akartam veszekedni, élvezni akartam az együtt töltött időt, de ez nem egy emberen múlik. Én tényleg nem kötekedtem vele, nem kerestem benne hibákat, és igazából nem is értettem, hogy Liamnek mitől lett alkalomadtán rossz kedve. A legrosszabb az egészben, hogy mindig rajtam vezette le a feszültségét, akármilyen apró dolog is zaklatta fel, engem vett elő. Így hát kisebb-nagyobb szóváltásoknak már fültanúi lehettek a többiek is.

− Hirtelen haragú, én pedig nem tudom szó nélkül tűrni, ha jogtalanul bántanak – válaszoltam meg a kérdését egyszerűen.

− Jó, de elég sokat veszekedtek, nem? – Nem tűnt úgy, hogy tágítani szeretne a témától.

− Igen, de egyik sem olyan vészes. Vagy az? Csak vitatkozunk – mentegettem magunkat. – Egyébként, ha már erről beszélünk, sajnálom, hogy hallanotok kell őket.

− Ó, semmi gond. Csak rossz látni, hogy civakodtok a semmin – rántotta meg a vállát.

− Mi a véleményed róla? – Ha már ennyire ragaszkodott a témához, akkor úgy döntöttem, hogy jobb ötlet híján az ő véleményét kérem ki.

− Hogy érted? – döntötte oldalra a fejét.

− Hogy megoldhatóak-e – mondtam ki, ami igazán érdekelt. Már én is sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, de mindig biztatgattam magam, hogy van még jövője a kapcsolatunknak. – De őszintén válaszolj – kértem még tőle, mielőtt kinyitotta volna a száját.

− Én mindig őszinte vagyok. Szerintem hülyeségeken veszekedtek. Kicsit legyél vele türelmesebb, nem akarom védeni, nem is állok egyikőtök oldalán se, de én aztán tudom, hogy mennyi teher nyomja a vállát. Mindenhol folyamatosan meg kell felelnie, a legtöbb esetben az igazi véleményét sem mondhatja ki. Te vagy az egyetlen ember, aki a közelében van, és az egyetlen, akinek mindenféle kertelés nélkül megmondhatja, mit gondol. Túlzásba viszi, az tény, de ha sokáig elfojtasz magadban dolgokat, akkor többszörösen buknak ki belőled.

Beszélgetésünknek Liam vetett véget, amikor belépett a busz hátulját a szobáktól elválasztó ajtón. Sejtettem, hogy hallotta, amiket mondtunk, de nem kérdezett rá.

− Nézünk filmet? – kérdezte tőlünk a lehető legszenvtelenebb hangon.

− Nézhetünk – bólintottam.

− Film? Milyen film? Én is akarok – ugrált be Niall is, majd mellém ült. Liam már előzőleg leült a tőlem legtávolabb eső helyre. Még mindig nem tudtam, hogy mivel ártottam neki. Elhúztam a számat, aztán csendben, kedvtelenül vártam, hogy elinduljon a kiválasztott film.

Idegesítő volt, hogy Liam tök jól elvan, miközben én szarul érzem magam. Jó lett volna, ha legalább mellém ül, és úgy tesz, mint valóban együtt lennénk. Nem is tudtam, miről szól a film, mert folyamatosan járt az agyam. Rajtam kívül mindenki nevetett a poénokon, csak én ültem ott faarccal, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem Louist és Zaynt, ám végül meggondoltam magam, és átültem Liamhez. Nem tudtam, hogy reagál majd, csak reméltem, hogy nem ül át az én eddigi helyemre, mert az valljuk be, elég megalázó lett volna a másik két srác jelenlétében. Megúsztam a megaláztatást, mert amint elhelyezkedtem, átkarolt és adott egy puszit az arcomra. Lehet, csak túlaggódtam az egészet, közben pedig nem is volt semmi baja velem?

Még pont sikerült elkapnom Harry mosolyát, amikor visszafordítottam a fejem a tévé felé, amin nekem is mosolyognom kellett. Valljuk be, olyan sok jó barátom sosem volt, de határozottan állíthatom, hogy ezek a srácok a szívemhez nőttek. A velük töltött egy hét alatt, még jobban megismertem őket, és nagyon hálás voltam nekik, amiért ilyen hamar a bizalmukba fogadtak, és nem csak elviseltek, mint Liammel járó tényezőt, de tényleg foglalkoztak is velem.

Azt hittem, hogy Liammel ezután minden rendben, de a film után felállt, és ugyanolyan ellenségesen viselkedett velem, mint előtte. Tulajdonképpen nem mondott, nem is csinált semmit, egyszerűen csak kizárt. Nem foglalkozott velem, ő a busz egyik végében volt, én a másikban, és még csak nem is érdekelte, hogy vajon, mit csinálok. Próbáltam megfogadni Harry tanácsát, és betudtam a viselkedését egy rossz hangulatnak. Nem foglalkoztam vele, helyette a többiekkel beszélgettem, akik szerencsére nagyon diszkréten kezelték a helyzetet. Eddig akármin is civakodtunk, mindig elvonultak, nem pofátlankodtak bele a magánéletünkbe. Nyilván megvolt a maguk véleménye, de sosem közölték sem velem, sem Liammel. Nem álltak egyikünk oldalára sem, amiért igazán hálás voltam, mert így elkerültünk egy csomó felesleges feszültséget.

A koncert előtt odamentem Liamhez, mert nem akartam, hogy rosszkedvűen menjen fel a színpadra.

− Hé! – kaptam el a kezét, amikor a lépcső felé igyekezett. A többiek előre mentek, én pedig siettem, mert tudtam, hogy nincs sok ideje. – Nem tudom, hogy mi a baj, de ha bármi rosszat is tettem, sajnálom. Szeretlek – mondtam neki, mire a mai nap folyamán először egy őszinte, vidám mosoly terült szét az arcán.

− Én is szeretlek – felelte, aztán megcsókolt.

− Liam! – kiabált neki Zayn. Elengedtem a kezét, hogy menjen, mire futólépésben sietett a többiekhez.

Jó kedve a koncert után is tartott, és én is úgy tettem, mintha minden rendben lenne, de ha igazat akarok mondani, akkor be kell vallanom, hogy rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Nem beszéltük meg, hogy miért viselkedett így egész nap, ezért még mindig nem tudtam, miért volt velem ilyen bunkó. Nem azt mondom, hogy nem örültem, amikor megölelt vagy megcsókolt, mert akkor hazudnék, csak mellette mérges is voltam rá.

Hajnalig beszélgettünk, aztán először Niall dőlt ki, majd szépen sorban a többiek is. Mi is bevackoltuk magunkat a rettentően szűk, és alapjáraton egy személy részére tervezett ágyba, és mivel már nem akartuk a többieket zavarni, mi is elaludtunk. Reggelre túltettem magam az összes dolgon, úgyhogy egészen délutánig minden rendben volt, utána viszont Liam megint felidegesítette magát valamin, és megint én lettem a két lábon járó céltábla. Annak is a kellős közepe.

− Mi a szarnak pakolászol a cuccaim között? – akadt ki, amikor nem találta a farmeringét.

Délelőtt rendet raktam, amiért az összes fiú hálás volt, kivéve őt. Mellesleg tisztán emlékszem, hogy a keresett ruhadarabot az ágyon hagytam, mert reggel mondta, hogy azt akarja majd felvenni. Nem lett volna értelme elpakolni, ha úgyis viselni fogja, ezért ott hagytam. Tény, hogy most nem volt az eredeti helyén, de biztos, hogy ő tüntette el valahová.

− Nem nyúltam hozzá – tagoltam neki szavanként, hátha megérti. – Különben is, mi bajod van már megint? Azzal veszekedj, aki felidegesített, ne velem! – emeltem meg a hangom, aztán inkább kimentem, mert nem akartam, hogy egy újabb kiabálásba torkolljon az egész. Utánam jött, és elkapta a csuklómat.

− Ne kiabálj, és ne hagyj ott a beszélgetés kellős közepén! – nézett rám szikrázó szemekkel. Baromira fájt, ahogy a kezemet szorította, de nem féltem tőle, mert tudtam, hogy akármilyen ideges, sosem ütne meg.

− Engedj el – szóltam rá erélyesen, közben pedig megrántottam a kezem, de szorítása nem lazult.

− Liam – állt be közénk figyelmeztetően Louis. – Engedd el, és nyugodj le! – parancsolta neki.

− Ne szólj bele, nem a te dolgod! – lökte arrébb, viszont hallgatott rá, és lefejtette ujjait a csuklómról.

− De, baromira az én dolgom, mert nekem kell majd megvigasztalnom az idióta fejed, amikor kidob a csajod – közölte vele idegesen Louis, aztán tétován rám nézett, de végül magunkra hagyott.

− Ez neked tényleg mire jó? Legalább mondanád el, hogy miért veszekszel velem minden nap ilyen apró dolgokon – vágtattam el a busz végébe. Zayn a laptopjába mélyedt, felpillantott rám, de nem mondott semmit. Idegesen levágtam magam a székre, aztán felálltam, mert ráültem valamire. Meg se kellett néznem, tudtam, hogy Liam inge az. A kezembe fogtam, és visszatrappoltam Liamhez.

− Nesze, itt az inged – vágtam a mellkasához. Meglepettségében nem sikerült elkapnia, és az anyag a földre hullott. – Hazamegyek – jelentettem be neki, majd mielőtt válaszolhatott volna, visszaültem Zaynhez.

Liam nem jött utánam, aminek örültem, mert kellett egy kis magány. Már ha lehet egyáltalán magányról beszélni, mikor öt másik emberrel vagy egy légtérben. Felesleges lett volna maradnom, csak veszekszünk mióta megjöttem, és nem akartam, hogy a buszban feszült legyen a hangulat. Meg akartam ettől kímélni a többieket, meg hát nem is kellene hallaniuk a vitáinkat, nem rájuk tartozik.

− Nem akarok beleszólni, de nem tartom jó ötletnek, hogy haraggal váljatok el – szólalt meg a fekete hajú srác. Halkan mondta, mintha nem lenne benne biztos, hogy elmondja-e a véleményét vagy sem. – Főleg nem akkor, amikor ilyen hosszú útra mész. Ha bármi történne, soha nem bocsájtanátok meg magatoknak – indokolta meg előbbi szavait, amiben volt igazság. Nem is kicsi.

− Tudom. Nem is így akarok. Nem azért, mert nem szeretem… De talán jobb lesz, ha mindketten gondolkodunk egy kicsit, távol a másiktól – mondtam el neki a saját érveimet.

− Nem is azt mondtam, hogy ne menj. Csak annyit, hogy előtte beszéljetek róla, és ne dühösen távozz. És bocsánat, hogy beleszóltam, csak segíteni akarok – tette még hozzá.

− Tudom, aranyos vagy – nyugtattam meg, aztán újra ránk telepedett a csend.

Sokáig ültem ott, elmerülve a gondolataimban. Ez idő alatt cserélődtek az emberek, Zayn helyett már Niall ült a kanapé másik végén, de Liam nem járt arrafele. Úgy gondoltam ideje átbeszélni akkor a dolgokat, és hogy mikor tudok haza menni. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, és megkerestem Liamet. Az ágyon hasalt, először azt hittem alszik, mert a fejét a kezére hajtotta, de mikor leültem, és besüppedt alattam az ágy, felnézett. Nem tudtam, hol kezdjem, és ő sem szólalt meg, csak a hátára fordult, és a fölötte lévő ágy alját kezdte bámulni.

− Tényleg haza szeretnél menni? – kérdezte végül.

− Igen – bólintottam.

− Ez egy szakítás? – érdeklődött tovább. Nem tudtam kivenni a hangjából, hogy aggódik-e emiatt.

− Nem – ráztam meg határozottan a fejemet. – Csak szerintem gondolkodnunk kellene, és nincs értelme maradnom, ha ez így megy tovább.

− Rendben – egyezett bele. – Ha megérkeztünk a következő koncert helyszínére, elkísérlek a reptérre, addig foglalj jegyet – mondta. Túl könnyedén beszélt.

− Te sem akarsz szakítani, ugye? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

− Nem, de igazad van. Helyre kell raknunk a fejünkben lévő zűrzavart.

− Jó, örülök, hogy te is így látod.

Három óra volt, mire megérkeztünk Portoba, addig én összepakoltam a cuccomat, és szerencsémre sikerült jegyet is szereznem. Egész végig komor volt a hangulat, de már nem a feszült, veszekedős légkör telepedett ránk, hanem a szomorú. Egyikünk sem így tervezte az együtt töltött napokat, és láttam, hogy őt is ugyanannyira megviseli, mint engem. Nem szabadott volna, hogy eddig fajuljon az helyzet. Annak ellenére, hogy már rég lement a nap, amikor elindultunk a reptérre, meleg volt, én mégis hosszú ujjú felső mellett döntöttem. A csuklóm még mindig piros volt, annak köszönhetően, hogy Liam alaposan megszorongatta. Rossz volt ránézni, mert emlékeztetett arra, hogy mi történt, ezért takartam el. Az autóban végig csendben voltunk, bámultunk kifelé az ablakon, és a reptéren sem igazán tudtuk, hogy mit mondjunk a másiknak.

− Írj egy SMS-t, ha megérkeztél – mondta végül, amikor már tényleg indulnom kellett, ha nem akartam lekésni a járatot.

Bólintottam, de nem mozdultam a helyemről. Csak bámultunk egymásra, nem igazán tudtunk szabadulni a másik tekintetétől. Legalábbis, ami engem illetett, nem tudtam megszakítani a szemkontaktust. Tisztán ki lehetett olvasni a szeméből, hogy nem boldog. El tudtam képzelni, hogy nézhetünk ki most kívülről nézve. Két ember, akik szomorúan, szótlanul néznek egymásra. Mintha valami gagyi filmben lettünk volna. Úgy éreztem, mintha itt hagynám az egyik felem, de tudtam, hogy az egyetlen helyes döntés az, ha most távozok. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán visszacsukta, és mégsem tette.

− Mennem kell – mondtam neki, és a vállamra tettem a kis táskámat, amit magammal vihettem a gép belsejébe. Ezúttal ő bólintott. Egy pillanatig még tétováztam, át akartam ölelni, elmondani neki, hogy attól még szeretem, de végül csak hátat fordítottam neki, és megindultam a gép felé. Alig találtam meg a helyem a folyamatosan ömlő könnyeimtől, de végül mégis sikerült. A gép szinte azonnal fel is szállt, messze repítve Liamtől, ám már nem számolgattam, hogy hány kilométer választ el tőle, mert tudtam, hogy annál távolabb sosem lehetek tőle, mint amennyire ma egész nap voltam. A fizikai távolság százszor jobb annál, mint mikor ott ülsz valaki mellett, és érzed, hogy a világnál is szélesebb szakadék tátong közöttetek.

Sziasztok!

Megint kaptam egy csomó pipát, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek! A mostani részről csak annyit, hogy lehet, vannak benne elírások, de megkezdődött a vizsgaidőszak, és nem igazán volt időm átolvasni. Illetve ezen kívül még három rész lesz.

Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy itt vagytok velem. Írjatok, pipáljatok bátran.

xxx Larissa